Január 22-én, csütörtökön kezdhetjük a visszaszámlálást, mert akkor elmondhatjuk: már csak száz nap van hátra, és belépünk az Európai Unióba. Nem tehetek róla, én magam úgy várom május elsejét, mint kisgyerek a karácsonyt. Pedig felnőtt ésszel tudom, hogy nem fog történni semmi "Jézuskajárás". Legfeljebb az optimizmusra hajló idősebb magyarok emlékezete fog beindulni s fogja mondani: most van ideje énekelni, hogy "Itt van május elseje..." Mert eme "itt van" tényleg ad okot a reményre. Vagy még most se reménykedjünk? Hitessük el magunkkal, hogy bizalomra nincs semmi okunk? A napokban olvastam valahol: "Ha a bizalomvesztés esélyeit nézzük, nincs erre veszélyesebb alkalom, mint a mostani!" Ha én hosszú papi szolgálat után, valamicske hit birtokában, azt látnám, hogy még ebben a száz napban is történnek rájátszások az országos bizalmatlanságra, akkor abban kellene biztosnak lennem, hogy a történelem gazdája végleg nagyon megharagudott a magyar népre. Ezért adta szellemi "kicsinálók" kezébe társadalmunk lelkét. Igen! A most következő száz nap veszélyt is hordoz magában, ha gyorsan nem jut elég hangos szóhoz a reménység. Itt, Szentes városában a reménység szavát január 18 és 25 között a helybeli keresztény egyházak fogják egy héten keresztül tőlük telhetően felhangosítani. A szokásos ökumenikus imahét alkalmain minden maradék hitünket össze fogjuk szedni és közösen Isten elé imádkozni. S hangosabbak akarunk lenni, mint ama bibliai jerikói vak, aki visszautasíthatatlan elszánással tudta Jézus fülébe kiáltani: "Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!" (Máté 20, 31) Boldogok lennénk, ha e városban, mely már többször is tanújelét adta, hogy értékeli a hívők egységtörekvéseit, most, - különösen 22-én - nagyon hallaná közös könyörgéseinket azért, hogy közös gazdánk velünk, magyarokkal is, megkóstoltassa azt a békét, melyért ő feláldozta életét. Legutóbbi írásomban beszéltem minőségi hazafiságról. Hát mi, a magunk módján, egymást szeretve és egymásban bízva akarjuk gyakorolni a minőségi hazafiságot, mely nem üres önérzeteskedés és szánalomra méltó "kivagyiság", hanem közös beismerése annak, hogy nem vagyunk hű örökösei annak a történelmi hagyatéknak, melyet az utóbbi időben 1848, 1956 és 1989 fényesített világra szólóvá. Így akarjuk egész népünk számára kiimádkozni a jól-látás, a kitűnő hallás és bátor elindulás kegyelmét. Mert az nem történhet meg, hogy úgy érkezzünk a betegeskedő Európába, hogy mi vagyunk legbetegebbek. Kedves zsoltárom szavaival zárom soraimat: "számlálva vannak a napok, előre, még meg sem is születtenek." (Zsolt.139,16) De meg fognak születni, mi pedig meg fogjuk vizsgáltatni! Vági László

<<< Vissza