|
Két klasszikus műfaj: a memoárirodalom és az útleírás ötvözeteként született
meg ez a könyv, amely egy 46 éve emigrációban élő magyar orvos életútját
mutatja be. Harsányi Jenő az 1956-os forradalom és szabadságharc aktív
résztvevője volt, ezért nov. 4-én menekülnie kellett. Svédországban talált
új hazára.
Nincs mit csodálkoznunk ezen a társításon, hiszen Harsányi Jenő számára
az egész élet egyetlen nagy utazás, amely - hál' Istennek - jelenleg is
tart, és - remélhetőleg - még további kalandokat tartogat. A szabálytalan
életúthoz szabálytalan műfajkezelés dukál: bár memoár ez a könyv a javából,
de az önigazolás kényszere nélkül, útleírás, de nem az ismeretterjesztés
penzumával.
Tanulság és szórakoztatás, forrásanyag és regényes olvasmány, történelem
és szépirodalom, magyar és európai szellemiség, szikár, elemző hangvétel
és könnyed csevegés kapcsolódik egymásba, erősíti fel egymás hatását.
A visszaemlékezés megírásával Misztótfalusi "Maga mentsége"
nem lehetett célja az egykori politikai halálraítéltnek hiszen a sors
különös kegye folytán megérte, hogy a történelem meghozta számára az igazolást,
a felmentést. Az igazságot sem neki kellett megfogalmaznia: a jóvátételi
bizottságok már kimondták helyette. Az is valószínűsíthető, hogy a sikeres
karriert befutó orvos, a félelmetes bridzsjátékos, a biztos egzisztenciát
két országban is megteremtő értelmiségi Bethlen Miklóssal együtt vallhatja:
"nem a haszontalan hírnek, névnek viszketeges kívánsága" sarkallta,
hogy annyi év madártávlatából végigtekintse a szentesi Kurca értől induló
magyar fiúnak az Atlanti-óceánig tartó, majd onnan az egykori Római Birodalom
területeit bebarangoló vándor férfikalandjainak hosszú sorát.
Mi hát? Nem tudjuk, de nem is ez a fontos. És bár a mindenkori emigránsok
gyakran éreznek késztetést arra, hogy emlékiratot írjanak, személyes hangú
visszaemlékezést a történelmi eseményekre, élményekre, ebben az esetben
mégsem ez motiválhatta a szerzőt, a szerzőket. Sokkal inkább a szellemi
kaland, az irodalom kalandja. "Én Don Quijote voltam és maradtam,
mert annak neveltek, és az akartam lenni." - olvashatjuk ars poeticáját.
Messze tekintő tervek és földhözragadt vidéki elmaradottság ütközött ezen
az életúton sokáig, ábrándok és kiábrándulások csaptak össze, szélmalomharcokat
kellett folytatni nem egyszer, halál és élet folytatott esztelen párviadalt,
mégis elért az Ér az Óceánba.
"Kis nemzetnek még lélegzetet venni is csak radikálisan szabad."
- Adyval együtt vallotta a fiatal lázadó orvostanhallgató, s ezt a meggyőződését
még az akasztófa árnyékában sem adta fel. De Adyt idézi a Tűz csiholójának
kezdő versszaka is, amely az Előszóban az egész életút mottójaként jelenik
meg.
A könyv második felében az otthonra talált ember "kirajzásait"
megjelenítő útirajzok foglalják el. A szó szorosabb és tágabb értelmében
egyaránt érthető ez a műfaji megjelölés, hiszen a régi álmok megvalósulását
a szavak mellett rajzok, fotók is dokumentálják. Ha az előző nagy fejezet
történéseit a röntgenorvos mindent átvilágító, diagnosztizáló szemével
láttuk, most a szenvedélyes amatőr fotós lencséjének objektumán keresztül
csodálkozhatunk rá a világtörténelem számos mesés, hihetetlenül színes
és izgalmas színhelyére, az arab népek egzotikus kultúrájára, a rómaiak
modernségére, a világ kaleidoszkopikus változatosságára. A hangvétel is
megváltozik, könnyedebb, ironikusabb lesz.
"Régóta minden szavukat értem, sok mindennel egyet is értek, de ugyanakkor
alapjában véve továbbra is idegen maradtam és vagyok." - vallja a
több mint négy évtizede Svédországban svéd állampolgárként élő orvos.
Egy másik helyen pedig ezt olvashatjuk: "Megszerettem a tájat, amit
mind a mai napig úgy írok le, hogy a Mátra és a Balaton között fekszik."
A Puerto Ricóba "szakadt" Ferdinandy György szavai jutnak akaratlanul
is az olvasó eszébe: "Innen a trópusokról hajnalban pontosan az Érdi
útra nyílik a kilátás." - Majd így folytatódik Harsányi doktor vallomása:
"Nem számít, mennyi időt töltött külföldön az ember, a mércéjét mindig
hazulról hozza magával, és egész életen át azzal mér mindent, teljesen
függetlenül attól, hogy hová vetette a sors."
A könyv borítója jól illeszkedik a Püski Kiadó puritánul fehér köteteinek
sorába, mégis egyéníti Püski Irén sokat sejtető rajza. Egy magányos férfi
szélnek feszülő, a télelő viharával szembeszegülő alakjával, az ideges
fákkal és magányos paddal, a bizonytalanságba vezető ösvénnyel mi mást
is juttathatna eszünkbe, mint a magyarság egyik legnagyobb tragédiáját,
az elbukott '56-os forradalmat, a bujdosást, az árvaságot.
"A legszebb álom mindig az, ami soha be nem teljesül." - olvashatjuk
a könyvben. Mi mégis azt kívánjuk, hogy ebben az egyetlen esetben ne legyen
igaza szerzőinknek.
Dr. Erdélyi Erzsébet
|
