Gálaest a színházteremben a gyermekek világnapján

Profik a porondon

Gyermekek világnapja (?) ki tudja miért épp most van, nem is ez a lényeg, hiszen az év minden napjának a gyermekeké kellene lennie! És hogy ez világszerte még sincs így, az az emberiség szégyene. Hiszen elég volt bevonulniuk a Szent Anna óvoda kiscsoportos csöppségeinek ahhoz, hogy meglássuk csak ebben a "kis honi mintában" is, hogy milyen sokfélék vagyunk, és hogy eszményien szépnek születünk, és jók is lennénk, mint õk ott velünk szemben kézen fogva Bertók óvó nénivel, ha a felnõttek egyszer csak nem romlanának el valamiért

Szirbik Imre polgármester köszöntõ szavaiból ilyesmit hallottunk ki, és a figyelmeztetést, hogy ha most teszünk valamit a gyermekekért, még nem lesz késõ. Sose késõ, hiszen csak ebben a városban is többen vannak, akik nemcsak ezért a gáláért, hanem a gyermekeinkért - értsd, a mások gyermekeiért is - többet tettek, mint ami elvárható. Most beérték egy emléklappal, és a színpadon történõ bemutatással. Ugyanúgy, mint a tiszteletükre rendezett gála muvészei, a Honvéd Muvészeggyüttes a "Nagyapáink tánca" címmel bemutatott pergõ musoráért.

Amint rázendített a "Hegedõs Együttes" két hegedun, egy brácsán és egy bõgõn, abban a pillanatban tudtuk, profik ültek le a padkaporos padok helyett magukkal hozott székekre. A színpad világa ugyanis teljesen nyílt, és tán még erõsítõ sem kellett volna ahhoz, hogy a szentesi értõ közönség menten ráhangolódjon a produkcióra. Tizenegy fiú és tizenegy lány - mindõjük a javából - gyönyöru ruhákban, csodálatos mozgásmuvészeti kultúrával és elsöprõ, fiatalos, majdhogynem rámenõsen mulatozós, olykor szerelmesen andalgós, vagy csak csínytevõen fiatalos hévvel. Felvonult ott a Mezõségtõl Székig zenében, táncban és viseletben minden! Amikor pedig Kalocsa képviselte az Alföld közepét, a brácsás letette hangszerét, és elõvette a tekerõt Otthon éreztük magunkat még akkor is, ha az ismert dallamainknak valami másféle variációját adták elõ a Magyar Örökség- és Kossuth-díjas Novák Ferenc által színpadra álmodott forgatagban. Transzcendencia = Muvészet a javából! Jó volt látni a mi kis táncosainkat is Hankó Györgyné, Mártikával

Ennyi mosolyt, ennyi bájt és ilyen jól megrendezett produkciót már rég nem látott a színházterem porondja. Ezek az ifjak nem hagyták a szentesieket tapsolni sem, pedig nem siettek, hiszen utána jó vacsorát kaptak. Pedig mi szeretünk tapsolni. Ezt valakinek el kellett volna mondani. Lett hát vastaps belõle és hogyvót, meg brávó és lábdübörgés Egyedül a cigányos párossal nem értettem egyet. Jó, hogy "Napkerékék" nem látták! Mi jobban becsüljük õket Novák Ferinél. - Ki tudja, miért?

Csak a gyerekek hiányoztak az üres széksorokból. Pedig élvezték volna. - Igaz, hétfõ este, olimpia, másnap iskola. Bár "ötrõl hatra" már vége is volt. A szervezõk régi szentesi szokást újítottak föl a gyertyás záróképpel Vangelis újvilági zenéjére. Jelképek erdején át hatoltunk ki a terembõl a nyár végi utcára, s én a Delelõ elõtt már sötétben integettem el a pazar légkondis emeletes buszt a két focicsapatnyi táncossal, a négy zenésszel és a stábbal. - A viszontlátásra!

Nem tudom, hogy Ollai Istvánné Esztikének erre mikor lesz pénze, alighanem sohase. De szíve az lett volna. És én, aki a muvészet rabja vagyok, inkább néztem volna sok gyermekkel az izzadságszagú hazai produkciókat újra és újra. Ezen a világnapon csak egyrõl feledkeztek meg: a gyermekekrõl. Rózsa Gábor