Csudapók ez a Pepó. Vízipók. Tiszai. A délibábos Hortobágy szelíd gyermeke. Ritkaság számba menõ csikós virtuóz. A tízmillió magyarból egy (legalábbis négyévenként egy), aki csak erre születik. A hálás természet lágy ölén. Nem egy szószátyár ember. Az Aradi-ügyben például alig lehetett a hangját hallani. Õ csak rábólintott az egészre, ezzel is bizonyítandó, hogy Pepó nem a szavak, igenis a tettek embere. Nem nyilatkozott a tévékamerák elõtt sem, mi több, hátat fordított az egész országnak. És nevetett. Bele a képünkbe. És akkor mindannyian felkiáltottunk: csuda egy kulturált ember ez a Pepó miniszter! Csak úgy szuper lazán, agyilag teljesen leengedve, zsebre tett kézzel belenevet a képünkbe! Mire gondol olyankor? Valaki megsúgta: a mosolyára. Azt szeretik a nõk. Pepó miniszternek nagy szíve van. A románokat megsajnálta. Igaz ugyan, hogy végigfertõzték fél Európát, áldásos munkájuk nyomán a ciántól bénult szõke Tiszánk már a múlté, eltemethetjük egy idõre. - A méreg rossz tanácsadó - vélekedik a miniszter, és azt mondja: a románokat is segíteni kell. Mi pedig, hazánk fiai, a több tonna elpusztult hal látványától megrokkant szelíd magyarok, maradjunk nyugton a bõrünkben. Már megint le vagyunk sajnálva. Azért bennünket is meg kellene védeni már. Pepó minisztertõl mindenképp... (lovas)