Rio de Janeiro

Gyermekkori álom vált valósággá, amikor - immár õszülõ fejjel - elutazhattam, elutazhattunk feleségemmel Rióba.

Az ötvenes években voltam diák. Legkedvesebb tantárgyam a földrajz volt. Az „akkori világban” az álmok földjét Amerika jelentette. És ha már Amerika, akkor - a Puskás vezette futballcsapat riválisa, a brazil foci és ennek bölcsõje - a „janár folyó” völgye, a Copacabana az elérhetetlenség csúcsának számított. Felnõtt fejjel is csak álmodoztam. Télen a korán lebukó nap mögött mindig elképzeltem, hogy ott van valahol nagyon messze egy csodálatos fekvésu város, ahol éppen dél van, süt a nap, hullámzik a tenger, és kellemes szellõ ringatja a partmenti pálmafákat.

Céljaink elérése érdekében elõvettük a korábban már bevált módszert, azaz mindennap bedobtuk a perselybe az el nem szívott doboz cigaretta árát. Igen ám, de ez a megtakarítás is csak szukösen fedezte a repülõjegy árát másfél év múltával. Mivel az utazási irodák kínálatait nem tudtuk megfizetni, ismét egyéni turistaként vágtunk neki az útnak, sok-sok jó tanáccsal felvértezve.

Az elsõ izgalmas élmény nem váratott sokáig magára. Londonba érkezve hat óra volt a várakozási idõ a riói gép indulásáig. Gondoltam, tartalmasan töltjük el az idõt, ha bemetrózunk a belvárosba. A Piccadily-ig jutottunk. Rövid séta, majd vissza. A föld alatt azonban elromlott a metró félúton. A bezártság húsz percig tartott. Nekünk azonban minden perc óráknak számított. Szerencsére elértük a Jambó-t. Egy ilyen típusú repülõgép - túlzással - egy utazó város. Remek ellátást követõen fogkrém, fogkefe, zokni, szemellenzõ a légikísérõktõl, majd ülés-döntés után szunyóka. Néhány óra múltával szörnyu ébredés. Az Amazonas feletti vihar ugyanis meglehetõsen „göröngyössé” tette utunkat. A gép személyzete korlátlan mennyiségu és választékú itallal próbálta enyhíteni rémületünket, végül is sikerrel.

Szerencsésen megérkeztünk. Taxi, alkudozás, megegyezés, irány a belváros. Még itthon kaptuk az ajánlatot, miszerint ha a Brazil Idegenforgalmi Hivatalban felkeressük Manuelát, akkor õ majd eligazít bennünket. Elképzeltem egy csinos, fiatal napbarnította riói szépséget. Várakozásomat csak fokozta, hogy a bejáratnál fegyveres õr, az emeleten megannyi rács és zár védte az irodát. Csalódnom kellett. Manuela egy idõs, õszülõ, sima hajú, megfáradt hivatalnok volt, viszont maximálisan segítõkész. A Capacabana számunkra megfizethetetlen luxusszálloda árainál, lényegesen kevesebb pénzért kaptunk szállást a párhuzamos második utcában, a Hotel Savoy tizedik emeletén, légkondicionált szobában.

Alighogy bepakoltunk, rohantunk a Copacabanára. Tudtuk, hogy délben függõlegesen süt a nap, ezért sapkát tettünk a fejünkre, vizes törülközõt a vállunkra. S amire nem számítottunk, mezítláb sétálva a lábunk feje úgy leégett, mint még soha. De a látvány, a gyönyöruséges panoráma, minden áldozatot megért. Elõttünk méteres hullámok, körben homokföveny, mögöttünk a szépséges nagyváros, a Corcovado a Krisztus-szoborral, keleten a Cukorsüveg, a sok ezer strandoló és a reggeltõl estig futballozó labdazsonglõr gyerekek. A lenyugözõ látványt sajnos, rontotta a közbiztonság hiánya, a sok szemét, olykor a büdös. Sokan bizony a parti pálmafák tövénél végzik a kisdolgukat. Naplementével óriás rotációs gépek tucatjai rostálják tonnaszámra a homokban „felejtett” szemetet. Nyugodtan nem lehet strandolni, sétálni, utazni, mert különbözõ figyelem-elterelõ trükkökkel fosztják ki a naív turistákat. A tettenérés lehetetlen, a törvénykezés körülményes, ítéleteik nem visszatartó erejuek. Ezért a hatóság „elturi” az úgynevezett halálbrigádok tisztogatásait, ami átlag napi öt-hat halottat is jelenthet.

A Corcovadóra gyalog szerettünk volna felmenni, elvégre mi az a 700 m gyalogúton. De óva intettek. Ha videokamerával élve szeretnénk feljutni, akkor inkább fizessem meg a 15 dolláros biztonságosabb hegyi vasutat. De hát kerül, amibe kerül, látni kellett a gigantikus méretu Krisztus-szobrot és a panorámát.

A rálátás a városra és környékére hasonlóan szép volt a Cukorsüveg tetejérõl is, amit azért nem próbálok leírni, mert lehetetlen. Ezt látni kell! Mint ahogy látni érdemes a Jadrin Botanicót és a Nemzeti Parkot, ami az igazi dzsungel egy része.

Jártunk még a „szomszédos” Niteroi-ban, ami Rióval szemközti nagyváros, a régmúlt fõváros. Itt egy Európába vágyódó német bevándorlók egyetemista fia csatlakozott hozzánk önkéntes idegenvezetõnek. Ha megfizetjük sem kaphattunk volna szakavatottabb partnert.

Egy másik nap Paqueta-szigetére kirándultunk. Ez a Riótól 30 kilométerre fekvõ sziget, egy természetes trópusi botanikus kert, ahonnan kitiltottak minden környezetszennyezõ jármuvet. A szigeten csak lovaskocsik, a vízen csak evezõs csónakok vagy vitorlások közlekedhetnek.

A csúcs persze Rióban a karneválok hangulatát idézõ szamba showmusor volt egy hatalmas mulatóban. A szebbnél szebb brazil nõk bájait a több méter átmérõju színes tolldíszek csak dekorálták, de nem takarták, legnagyobb örömömre.

Itthonról januárban indultunk. Elindulás elõtt bosszankodva csákányoztam fel a jeget, hogy a kapunkat ki tudjam nyitni.

Rióban egy jeget szállító munkás elejtett egy ökölnyi darabot. Én felkaptam, hogy husítsem magam a rekkenõ hõségben. Akkor az jutott az eszembe, milyen érdekes is a világ.

Gálfi László

ny. tanár