Hogyan lettem Én, én Bence?!

Születésem története, avagy szerencsés-e a 13-as szám!

 

 

 

Cuppantás, mindenkinek! Hadd mutatkozzak be így az első cikkem elején, én Bence vagyok. Tudjátok, apukám bütyköli ezt az újságot, amit nap, mint nap olvastok. Apa kézzel lábbal tiltakozott, hogy megírjam első cikkemet, de én győztem! Szóval, egy kicsit kalandozzunk el szülővárosom mindennapjaitól, hogy elmesélhessem születésem történetét.

Kezdhetném ott, hogy virág, méhecske, bibe meg porzó, de engem szó szerint a gólya hozott. Úgy történt, hogy apu kint volt Szlovákiában (Szentesen) ahol a delegáció előtt futott. Mikor megfordult a feje felett átrepült egy gólya. Igaz volt a küldöttségben hölgy is a párjával, de nem ők tértek haza emlékkel, hanem apu.

És ha már a gólyánál tartok, akkor azt is el kell árulnom, hogy sokáig titkolni akartam jövetelemet, de apáéknak újabb két jel érkezett. Az egyik, amikor május végén a Damjanich suliban gyermeknap volt, ott az egyik óvónő apának egy marionett gólyát adott, hogy hozza haza a bátyámnak. Még ekkor sem esett le a sztori szüleimnek.

 

 

 

A másik, és összességében a harmadik jelet a természet nyújtotta, mert tudjátok minden évben az újszülötteket egy kisfával lepi meg a város. A tesóm is kapott egyet, aminek a tövén a harmadik évben egy kis hajtás jelent meg. Apu éppen vágta a füvet, és nem törte le azt (mint ahogy azt sokan megtennék), hanem örült és hagyta növekedni azt.

Ekkor már kezdték sejteni, hogy itt valami készül. Igen én készültem! Na végre, hogy a jeleket össze rakták, és le sem kell írnom, hogy mindenki mennyire örült. (Még a tesóm is!)

 

Eddig olyan szép a történetem, csak ne lett volna az a fránya túrógombóc a huszonvalahanyadik héten! Anyának belgyógyászati vizsgálatra kellett mennie, és azt mondták, hogy ehet bármit. Na ekkor ettünk jó cukros túrógombócot, ami kis is verte a biztit a vércukorszint mérőben!

Kiderült, hogy anya terhességi cukros lett, így mondhatom, hogy ő az ÉDES ANYUKÁM, de szívesen kihagyta volna ezt a sztorit. Volt még más is, de az már nekem is bonyolult, így ugorjunk!

 

A szegedi genetikai kromoszómavizsgálaton megmondták, hogy kisfiú leszek (bár én azt nem értem, hogy miért nem kérdeztek meg engem?). A doktor néni feltette a költői kérdést, hogy VALAMI KÉRDÉS VAN-E? Anya rá is vágta, hogy: ÉS MATEKBÓL MILYEN LESZEK? Ez majd kiderül!

 

 

 

Szóval ekkor már biztos, hogy nincs vissza, csak előre és jött az igazi fejfájás, hogy mi legyen a nevem. Anya nap, mint nap 5 nevet választott, apa viszont mondta, hogy neeeem! De ő sem tudott olyat találni, ami anyának tetszett! Egyszer aztán jött egy név, amiben megegyeztek, de senkinek nem árulták el.

Az ismerősök mindig kérdezték aputól, hogy "Hogy van anyu?", aki a kérdésre csak annyit felelt, hogy MONDJ EGY FIÚ NEVET! ŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐ, BENCE! Ezt a nevet öt ismerőstől kapták meg szüleim, és hozzá kell tenni, hogy apáék is ezt választották, és így lettem Bence!

 

 

 

Közeledett a 38. hét, amikor is a doktor bácsi azt mondta, hogy ha megvan mind a húsz ujjam, két fülem, kezem, lábam, akkor ideje kibújni. Anya már több mint egy hete bent feküdt, amikor is azt mondta, hogy nincs mese csütörtökön szülés lesz. Nekem nem illett "csütörtököt mondanom", így kibújtam. De hoppá! Januárban ez a csütörtök 13-ára esett, amire a doktor bácsi csak azt mondta, hogy legalább nem péntek.

Hú akkor most a 13 szerencsés vagy szerencsétlen szám? Január 13-án születtem, 13 óra után (13 óra 28 perc) és a család 13. tagja lettem! Szóval?

Na mindegy! Vagyok! Megvagyok! Vidovics Bence vagyok! 51 cm és 3850 gramm vagyok!

Most már be is fejezem, mert hiába írtam ennyit, számomra az élet csak most kezdődik.

Szentes, 2011. 01. 13.

 

 

.