$ M O Z A I K  -  E X K L U Z I V " 

KURCA-PARTI VALLOMÁSOK

Gyűjteményes memoárkötet 
144 szentesi polgár személyes hangú emlékezésével

Szerkesztette: Bodrits István

Kiadta: Bodrits István - Makra Zoltán - Dr. Molnár Gyula

Kruzslicz Pál

1948. június 19-én születtem. 1978-ban a Debreceni Tanítóképző Intézetben népművelő-könyvtáros, 1979-ben Szegeden a Juhász Gyula Tanárképző Intézetben népművelő oklevelet szereztem, majd 1987-ben, a népművelés szakon, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán egyetemi diplomát nyertem. Szentesen a Móricz Zsigmond Művelődési Központ munkatársa, 1984 és 1995 között igazgatója voltam. 1995-től a Rádió Szentes stúdióvezetője és felelős szerkesztője vagyok. (2000)

* * *

A személyi igazolványom öt alapadatából három nem felel meg a valóságnak. Vagyis: hivatalosan pontatlanok. Nem ott születtem, nem úgy hívták édesanyámat, amíg élt, és nem úgy írom a nevem. De tény: Gyopárosfürdő mellett, nyári almát szedett anyám a kertben, amikor június dereka táján, kicsalogatott az édes almaillat erre a gyönyörű-mocskos világra.

Szülőhelyem így félmegyényi terület, de felnevelő városom visszatéréseim örök helyszíne mégis Szentes. A szem- és léleknyitó hely: Kisér utcai kis ház, a házi bácsi segítő tenyere, ahogyan cserebogarakra vadászunk. A szomszéd néni monarchiát idéző világa, ahogy harangszó előtt ült a megterített asztalnál, alig várva a kondulást, hogy kanálcsörgéssel szegje? be a templomi jelet. Jelenti a trafikos nénit és bácsit a Szent Anna utcában, ahol órákig lehetett üldögélni, apró butaságokat mesélni, és hallgatni a felnőttek tanulságos beszédét. Egy-egy mini novella: nyílik a trafik arasznyi ablaka és a vásárlást átszövi a világról szóló rövid vélemények hálója. Benne öröm-bánat, vidámság-keserűség. Hálás mondatfűzér az érdeklődő kérdésekért cserébe.

Szentes számomra jelenti a Hősök erdejét, a személyesen ismerős fákat, a bújócskák lélegzet-visszafojtó helyszíneit. A beton-lóitatókból összerakott várat, a fél napig tartó, örökké haragszom rád világát, a papás-mamás titkolódzásokat és a doktoros játék egyirányú érdeklődését. Az erdő fái is fültanúi voltak a lánya iránti túlzott érdeklődést megtorolni szándékozó bősz atya kiabálásának, aki pisztollyal hadonászva próbálta rövid életem végleg megkurtítani. Szegény anyám vetette elébe magát és anyatigrisként harcolt a csendesedő fegyverforgatóval. Szentes jelenti számomra a betűvetés kínjait. Nem a tanulás művelete okozta a legfőbb gondot, hanem az a tény, hogy mindezt egy helyben, szótlanul, a padban ülve kellett megvalósítani.

Emlékszem arra a március 15-dikére, amikor a tanulók nevében beszédet kellett mondanom. A tanárok által legépelt szöveget – félelmemben – annyiszor elolvastam, hogy a végén teljes tűzzel szavaltam a prózát, mint saját szövegemet. A tennivalók öröme és szépsége az, ami valójában felépíti azt a falat, ami számomra Szentes.

A szegedi középiskola után a szentesi filmklub az igazi eszmélőhely, ami az ismeretbe és az érzésekbe rakott kulcsot, amit azóta sem győzök eleget nyitogatni. A Móriczba jártunk előbb, ahol dr. Dragon Károly segített klubvezetőként, sohasem utat, inkább csak irányt mutatni. A filmezés izgalmas gyönyörűsége 1968-tól, lényegében 1974-75-ig tartott intenzíven, később a „szabadabb” népművelői munka mellett egyre ritkábban sikerült részt venni a valódi közösség folyamatos munkájában. Híradókat készítettünk, ami sokszor karcolta a hivatalosok lebetonozott öntudatát. Filmek társszerzője lehettem: Ópusztaszer, Fekete fény, a „Pasas”-sorozat, és még tucatnyi alkotás, ami a klubhoz és a szerzőtársakhoz kötött.

Szenteshez kapcsol – kettős kötődéssel – a városi művelődési központ (később: Szentesi Művelődési Központ). 1974. július 1-jétől főállású népművelő lettem az Ady Endre utcai, akkor Móricz Zsigmond Művelődési Házban. A munkahelyi művelődés kihelyezett rendezvényeit kellett szervezni és gondozni. A Vízmű Klub és a MÁV Klub után akkor a Klubvezetők Klubját kellett működtetni. Ma már alig hihető, hogy kevés pénzzel, de sok ötlettel és számtalan kitűnő segítővel évente 250-300 rendezvényt tartottunk üzemekben, vállalatoknál, szövetkezetekben, nagy és egészen kicsi munkahelyeken, néhol pazar vállalati klubokban, másutt sivár ebédlő-csarnokokban. Színészek, képzőművészek, tudósok és tanárok segítették a munkát. Felejthetetlen Gregor József operaénekes hangja, ami szó szerint megrengette a MÁV Klubkönyvtár üvegfalait, vagy Veress Pál szexológus előadása a Kontaktában, ahol legalább 100-150-en pirultunk minden mondata után.

A főtéri galéria kiállításai az 1974-es avatását követően, már a hetvenes évek végén országos tekintélyt vívott ki magának (pl. Milánóból – teljesen szabálytalanul – Szentesre hozták a teljes Derkovits-tárlatot, hogy a többit ne is soroljam). A szentesi kiállítóhely a Magyar Nemzeti Galéria egyik vidéki bemutatóhelye lett. Kitaláltuk és megvalósítottuk a nagy visszhangot kapott országos aktfotó pályázatot és kiállítást. 1983-tól, előbb évente, majd kétévente szerveztük meg a fotósok országos bemutatkozási lehetőségét, 1999-ben, immár tizedik alkalommal. Ma már minden természetesnek tűnik, de 1982-83-ban még sehol az országban nem rendeztek hasonló kiállítást.

Szenteshez kapcsol a Szentesi Élet. Az újságírással 1967-ben jegyeztem el magam. A Vízmű Híradó olvasóit „boldogítottam” írásaimmal, és az általam szerkesztett üzemi lappal. Majd 1972 januárjától a Szentesi Élet szerkesztőjét bombáztam írásaimmal (ezenkívül a Csongrád Megyei Hírlapot, és 2-3 országos orgánumot). A Szentesi Élethez azután, vagy 20-25 évig kötődtem. 1978 márciusától 1980 májusáig, mint főállású tollforgató. Több száz emberi sors és esemény hírnökeként talán „beleírtam” magam a helyi újságírás történelem-könyvébe.

Szenteshez köt az 1980. május 10-11-dikén átadott Tóth József utcai intézmény, a Művelődési és Ifjúsági Ház. 1980 és 1997 decembere között négy évig igazgató-helyettesként, majd 13 évig igazgtóként, ahogy én fogalmaztam meg: próbáltam tönkre tenni a szentesi kulturális élet egy jelentős szeletét. Már mások is megfogalmazták: nem sikerült. Talán az ország több pontján is felfigyeltek a városi művelődési központ klubjaira, közösségeire és rendezvényeire. Több mint ezer klubtag, két-három ezer állandó látogató, és évente 70-80 ezer vendég kereste fel az intézményeket, és segítette a közel negyven fős munkahelyi kollektíva mindennapjait. Kedves munkatársak, segítő előadók, művészek, tudósok elismerő szavait hordom kitüntetésként az emlékek tarsolyában (persze jelvényes is akadt, a legszebb és legemlékezetesebb 1991-ben a Bessenyei György-díj). A másik legkedvesebb elismerésem: főnököm, erős unszolásra, kénytelen volt megfenyíteni. (Nem illeszkedtem a hivatali fogaskerekekben!) Hozta magával a papirost. Nem is egyet, hanem kettőt. Az egyiken a legenyhébb büntetés: írásbeli figyelmeztetés. A másikon ezer forint fizetésemelés, visszamenőleg. (Nem kevés pénz volt az akkor!) Őrzöm valamennyit. Papíron, az emlékezetemben, és a szívemben.

Szenteshez fűz az Őze Lajos Filmszínház. A névadónál már ott jöttem-mentem. Ugyan mi lehet a neve Szentesen a mozinak? Ha nem a legnagyobb filmszínész neve, aki ráadásul a városban született. Megháromszorozódott a mozilátogatók száma. Szenteshez kötődik a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat helyi szervezetében végzett munka. Titkárként, előadóként sok örömet okozott, talán másoknak is.

Szenteshez köt a Rádió Szentes. Többéves tervezés után, az 1988 és 1995 közötti előkészítés időszaka után, végre megszólalt a városmarketing és tájékoztatás legjelentősebb fóruma. Fúrták rendesen – már a megszólalás előtt, és utána is – szorgalmasan és nem kevesen. A romantikus elképzelésnek is felfogható informáló – segítő – tájékoztató – szórakoztató rádió születése előtt és után berobbantak a hazai médiapiacra a harsány és igénytelen úgynevezett kereskedelmi rádiók tucatjai. Ahol a reklámot időnként megszakítják egy-egy riport vagy zene kedvéért. Szóval rádió. Napi hat órában kezdtünk. Majd tizennégyben. Majd jogi úton – jogtalanul – kiperelték a Rádió Szentes alól a saját frekvenciáját. A városi polgárok tulajdonát, hogy vállalkozások kereskedjenek rajta. A törvény megengedte a törvénytelenséget! Nem ez az első eset! Gyorsan népszerű lett a város rádiója, amit a sok telefonáló, számtalan levélíró és a szorgos véleménymondók bizonyítanak. A Rádió Szentes név tökéletesen magyartalan elnevezést azért kapta a Kossuth utcai stúdió, hogy ne riassza a Szentes Rádió elnevezés a környező települések hallgatóit. Többnyire mindenki büszke a saját városára, falujára, és az egyértelműbb megfogalmazással nem kívántuk a lokálpatrióták érzékenységét sérteni. Csongrádtól – Mindszentig, Kunszentmártontól – Kistelekig sokan kedvelik a Rádió Szentes hangulatos – szolídabb zenei összeállításait, és a sokszínű véleményeket, amit a legkülönbözőbb gondolkodású riportalanyok fogalmaznak meg a stúdióban. Igényesség és információgazdagság – így fogalmaztuk meg induláskor a követhető irányt. 1995. július elsején 13 órakor megszólalt a Felsőpárton esik a dara című népdal stilizált dallama, a Rádió Szentes azonosító szignálja. Főiskolát és egyetemet végzett újságírók készítik és szerkesztik a műsort. Vélhetően jó néhány ezer rádióhallgató örömére és kedvére. A rádió vezetőjeként egy újabb szálat sikerült magamra csavarni, ami Szenteshez köt és most még nem ereszt.

Erős a hitem, hogy számtalan kötődést kihagytam a felsorolásból és reménykedek: talán lesz is még, ami, ha sok-sok csomóval ugyan, de még sokáig idefűz Szenteshez. Ahhoz a városképhez, amit a megélt múlttal már magamnak színeztem olyanra, amilyennek gondolom és érzem.

Szentes, 2000.