„FAIS CONNAISSANCE AVEC SZENTES !”
ECHANGE FRANCO – HONGROIS ------- MAGYAR – FRANCIA DIÁKCSERE
Évközi vakáció - Quelques belles journées en France
Les filles hongroises
MAGYAR – FRANCIA DIÁKCSERE program keretében a franciaországi Collége René Cassin iskolából SOURISSEAU Jérôme úr vezetésével érkeztek diákok Szentesre ez év májusában. A Horváth Mihály Gimnázium fogadta a francia gyerekek és koordinálja a magyarországi tartózkodásukat. A francia csoport 2007. május 12-16-ig tartózkodik hazánkban, a magyar csoport pedig 2007. június 6-án utazott Franciaországba és négy napot töltöttek kint, amelynek a képes összefoglalóját juttatták el szerkesztőségünkbe. Franciául és magyarul is megírták úti beszámolójukat, melyeket felváltva alább olvashatnak:
Mindannyian úgy vártuk a franciaországi utazást, mint a Messiást, persze mindannyian egy kicsit másért. Voltak, akik a repülésért lelkesedtek, mások a francia parfümök és cipők világában akartak kalandozni, megint mások egyszerűen csak francia életérzésre vágytak és persze akadtak olyanok is, akik szeretett levelezőtársukat vágyták viszontlátni. Akárhogy is, a legfőbb ok mindenkinél ugyanaz volt: eltűnni egy jó hétre és ledobni minden béklyót, ami Magyarországhoz köt. Egyszóval: pihenni.
Akkor még nem is sejtettük, hogy ez a kis kéjutazás ennél sokkal, de sokkal többet ad majd nekünk.
Deux semaines après la visite des petits Français, nous avons passé quelques belles journées en France à Angoulême avec notre groupe qui comportait les classes: 10A, 10C, 9A, 9C et nos professeurs: Volosinné Lucza Éva, Antonjuk Éva, Antonjuk Krisztina et la directrice, dr. Bácskainé Fazekas Márta.
La grande aventure a commencé le 5 Juin à 13 heures, quand nous avons quitté le lycée en bus pour prendre l’avion à Ferihegy, à l’aéroport. Tout allait ”parfaitement bien”: l’avion avait 2 heures de retard. Après être arrivés à Paris, nous avons passé 6 heures dans le bus. Vers 5 heures du matin, nous avons finalement vu quelques visages souriants qui nous faisaient des signes. C’était le groupe français, nos correspondants. Nous nous sommes salués et sommes allés chez eux – chacun dans la famille de son correspondant- comme un zombie après un voyage fatigant de 14 heures.
Fényes délben, 1 órakor indultunk el Budapestre, ősi magyar szokás szerint busszal. Ez az élmény mindenkinek ismerős, felesleges rá sok szót vesztegetni. Ettünk, ittunk, vidám nótákat énekeltünk és vetettünk néhány búcsúzó pillantást az alföld napcsókolta búzamezőire.
A repülés ezzel szemben újdonság volt a csapat nagy részének. Már eleve az is az utazásra irányította a figyelmünket, hogy a szigorú reptéri tilalmaknak engedelmeskedve sem ételt, sem italt nem vihettünk fel a gépre. Aztán meg izgalmasabbnál izgalmasabb élmények értek minket: a vihar az indulás előtt, a bizsergető gyomorgörcs és az üléshez lapító nyomás a felszálláskor és a tiszta, felhők feletti új világ látványa, ahol félszemű bárány-ördögök, ötkarú balerinák és kövér antilopok szökelltek felénk….
Kattogtattuk is a fényképezőgépeket szorgalmasan!
Le premier jour, c’était la journée libre avec la famille. Chacun a fait quelque chose avec sa famille française. Certains ont visité la ville et ses curiosités les plus célèbres ou fait une excursion à la campagne, d’autres ont fait du cheval, ont tiré à l’arc ou se sont baignés dans l’océan. Nous avons pris le dîner ensemble avec la famille et très souvent aussi avec d’autres familles qui avaient un correspondant hongrois. Ce jour-là, nous avions la possibilité de mieux connaître la famille française avec son style, ses habitudes et de bavarder seulement en français pendant toute la journée.
La deuxième journée, nous sommes allés à Cognac et puis à La Rochelle. A Cognac, nous avons commencé par visiter le Musée du Cognac ( le mot ”cognac” ce n’est pas seulement le nom de la ville, mais aussi une sorte d’alcool :-D ). On nous a montré comment on le préparait et beaucoup de marques de cognac. Nous avons été étonnés d’apprendre que le style des bouteilles dépendait des continents. Nous avons vu aussi une bouteille de cognac spécialement conçue pour les astronautes. Puis, nous sommes allés à La Rochelle. C’est une ville ancienne qui est célèbre pour son port magnifique. Nous avons visité les Tours et l’Hôtel de ville. L’après-midi, nous avons pris le bateau et nous avons fait une excursion sur l’océan Atlantique.
A valódi gyomorgörcs azonban Párizsban várt ránk: mint kiderült, Angoulême mesés városáig már csak röpke 7 órát kellett buszoznunk az éj leple alatt, autópályán. Az alvásra tett minden kísérletünk kudarcba fulladt, így jobb híján figyelmesen olvasgattuk vérvörös szemünkkel a francia autópályák melletti feliratokat, amik időről időre felsejlettek a gyér világításban. Amikor az egyik táblán valaki a bűvös Angoulême feliratot vélte megpillantani, a társaságon izgatottság lett úrrá. És mit éreztünk akkor, mikor kiderült, hogy az a bizonyos tábla a város határát jelző tábla és a következő kanyarban egy tucat mosolygó, integető és úgy ábrázatra francia ember fogadott minket! Fáradt agyunkban is egyből összeállt a kép: megérkeztünk!
Az első nap mindenki számára egyéni kalandokat tartogatott, ekkorra szabad programot írtak elő. Ez nagyjából egy délután egy-két óra körüli ébredéssel kezdődött, aztán mindenkinél úgy folytatódott, ahogy: lovaglással, íjászattal azoknál, akik sportos famíliához kerültek, napozással a medenceparton azoknál, akiket tehetősebb családok fogadtak be és nagyjából városnézéssel és vásárlással azoknál, akik kiharcolták maguknak.
Nous avons passé le troisième jour à Angoulême. Le matin, nous avons assisté aux cours des petits Français. Nous étions séparés en groupes et nous avons vu des leçons différentes par exemple: les maths, la gymnastique, l’anglais ou la géographie. Puis, nous avons visité les curiosités d’Angoulême: la cathédrale, l’Hôtel de Ville et comme Angoulême est la capitale de la BD ( bande dessinée), nous avons pu voir les images sympathiques de petits personnages comme Snoopy ou Pluto au Musée de l’histoire de la BD. Après le déjeuner qui a été servi dans un lycée, nous avons joué à un jeu tous ensemble, avec les Français, pour découvrir la ville. Puis nous avons eu un peu de temps pour acheter des cadeaux dans le centre-ville.
A második napot már együtt töltötte boldog, boldogtalan, francia és magyar, tanár és diák. Korán reggel (számomra borzasztóan korán, de döntse el mindenki maga, tessék, az indulás pontos ideje 9 óra volt) buszra szálltunk és Cognac felé vettük az irányt, azon belül is a Cognac Múzeum volt az úti cél. A múzeumban kellemesen telt a délelőtt. Amellett, hogy éppen megfelelően hűvös klíma uralkodott odabent, sok-sok érdekességet megtudhattunk a konyakos üvegek tervezőmunkálatairól és magának az italnak az elkészítéséről is. Ami rám, személy szerint a legnagyobb hatást tette, az egy zárt ajtó volt a múzeum egyik félhomályos csigalépcsőjének tövében. Fából összetákolt, régi kis ajtó volt, azt hogy atombiztos, csak egy kb. 5 tonnás acélzár és egy gyanús, piros fénnyel villogó riasztó árulta el. Az állt rajta szép, nagy betűkkel: Paradicsom. (valójában a „paradis” szó virított ott). De engem nem a vallásos buzgalom vonzott az ajtó mögötti szobába. A Paradicsom, ha konyakokról van szó, egy olyan szobát jelent, ahol az év legígéretesebb nedűi érnek szépen, csendben, hordókba zárva….
Az ajtót minden évben csak egyszer nyitják ki egy kis ellenőrzésre, és az ottjártunk napja nem egy ilyen nap volt.
Így hát anélkül hagytuk el Cognac-ot, hogy akár csak egy nyalásra is megízlelhettük volna a környék specialitását.
De a délután kárpótolt minket mindenért. La Rochelle-be mentünk hajókirándulásra. A kikötőbe érve első élményünk egy kissé hiányos hajzatú fiatalember volt (elől kopaszra borotvált fej hátul varázslatos lófarokkal), aki érzelmes skót népdalokat adott elő az utcán némi apróért, természetesen skótdudán. Még akkor is hallottuk édes muzsikáját, mikor már a nyílt óceánon siklottunk. De már senki nem figyelt rá, a látvány lehengerelt mindenkit. Legalábbis kezdetben. Néhány jólsikerült fotó után a napfényben habzó hullámokról, a sirályokról és a kikötő távolba vesző, fehér tornyairól a legtöbben bámészkodás helyett inkább napozásra adták a fejüket. Elhaladtunk a népszerű játékból ismert hátborzongató erőd, a Fort Boyard mellett is. Egy hosszú, piros lépcső vezetett a borzalmak erődjébe, de akkor éppen egyetlen áldozat sem közeledett felé.
Comme c’était la dernière journée, les Français nous ont offert un apéritif au collège afin de nous dire au revoir. Tous les participants étaient ensemble: les enfants français, les parents, les professeurs et nous. Notre directrice les a remerciés pour cette semaine fantastique au nom de tout le groupe. On nous a servi quelques boissons et gâteaux. Nous avons donc eu un peu de temps pour nous reposer avant le voyage. Pour finir cette semaine, ce soir-là, nous avons pris le dîner dans un restaurant italien et puis nous avons joué au bowling jusqu’à minuit.
Le bus est parti d’Angoulême à 1 heure du matin et nous sommes arrivés en Hongrie 14 heures après.
Nous nous sommes donc dit au revoir, quelques-uns difficilement, d’autres facilement. Tous ont formé des relations différentes avec leur famille. Mais les expériences tendent à être bonnes et agréables. Nous nous sommes retrouvés enrichis de beaucoup de souvenirs, d’expériences et de savoir sur la France et ses habitants.
Bár kellemesen, különösebb fizikai megpróbáltatások nélkül töltöttük a napot, mégis fáradtan tértünk vissza Angoulêmbe. Az óceán kiszívja a szárazföldi patkányok erejét, cserébe viszont ápolt, sós állagot kölcsönöz a hajnak és sós ízt a bőrnek. Jólesett a zuhany.
A harmadik nap rossz álomként kezdődött, visszakerültünk az iskolapadba. Rám egy fájdalommentes angolóra várt volna a terv szerint, valami adminisztrációs cselszövés miatt azonban egy matekórán kellett résztvennem. Paralelogramma, rombusz, szinusz, koszinusz, tangens…. És mindez franciául….
Le Fort Boyard - Az erőd
Túléltük és fellélegezve, vidáman ugrottunk fel a buszba, ami a város szíve felé vitt minket. Megcsodáltuk Angoulême nevezetességeit: a katedrálist, a városházát, a színházat, a képregény múzeumot…. Csoda, hogy Angoulême nem tett szert nagyobb ismeretségre a turisták körében. Gyönyörű város. Minden egyes épülete hófehér kövekből épült, minden egyes lélegzet ősi és romantikus itt, minden utcán királyok és királynők lábnyoma fénylik. A lelkesedésünk azonban némileg alábbhagyott délután, mikor ugyanezeket az utcákat égető, izzasztó déli napsütésben, egy bonyolult játék keretein belül kellett újra bebarangolnunk. Nagyjából megpróbálom felvázolni a szabályokat, hátha egy szuperintelligens olvasónak sikerül feldolgozni őket: franciák és magyarok alkották a csapatokat, mindenki kapott egy térképet Angoulême-ről és egy listát, amin 15 olyan kérdés szerepelt, amitől még Angoulême alapító atyáinak is keresztbe állt volna a bajsza! Hogy mi lett a végeredmény vagy lett-e végeredmény egyáltalán, azt a magyarok közül soha, senki nem tudta meg: a francia szervezők, látva kétségbeesett, gyanúsan vöröslő ábrázatunkat, inkább elküldtek minket vásárolni. Ennyire boldoggá még sosem tettek minket azelőtt.
Aztán, ahogy az este közeledett, azért mindannyiunk jókedve egy kicsit alábbhagyott. Lassan, de biztosan közeledtünk a búcsúzáshoz. 7 órakor a franciák állófogadást adtak a tiszteletünkre. Az asztalokra kipakoltak mindenféle földi jót, az asztalok felett pedig könnyfakasztó szónoklatok visszhangoztak nemzetközi kapcsolatokról, magyarságról és francia kultúráról, szabadságról, egyenlőségről, testvériségről.
Aztán megérkeztek francia apáink és anyáink a bőröndjeinkkel. Aki eddig nem érezte át teljesen a nap fennköltségét, az is meghatódott erre.
De legalább evésbe fojthatta a bánatát: az állófogadás után következett a valódi vacsora. Francia vendéglátóink nem mertek hagyományos francia éttermi remekekkel elkápráztatni minket, inkább nemzetközileg ismert pizzát és fagyit rendeltek. Nem bántuk, hiszen elővacsora ide vagy oda, muszáj volt jóllakottan útnak indulnunk.
Felesleges volt raktározni, vacsora után aztán lemozogtuk a bevitt energiát: bowlingozni mentünk és szorgalmasan gurítottuk a golyókat egészen éjfélig. Játék közben ragyogtunk a boldogságtól és a neonsugaraktól: aki valami fehéret viselt aznap este, az szinte világított a sejtelmes félhomályban!
Az óra egyet ütött, és a busz megérkezett értünk, hogy elvigyen. A családok apraja-nagyja kijött búcsúzkodni. Nagy ölelések, nagy köszönetmondások és nagy „igen, persze, hogy egyszer még visszatérek” ígéretek után (Na, meg mikorra minden bőröndöt betuszkoltunk a csomagtartóba! Vettünk néhány hasznos holmit.) elindultunk. Ugyanaz a tortúra kezdődött el, mint ideérkezésünkkor. 7 óra busz, 3 óra repülő és még 2 óra busz. De ezúttal kevésbé harsány kedvvel utaztunk. Most értettük csak meg az elővacsorán elhangzott nagy szavakat. Megszerettük azokat az embereket, akik révén kezdetben csak egy kis évközi vakációt reméltünk Franciaország egy napfényes szegletében. Megszerettük őket és kicsit most is hiányoznak, mikor fel kell idézni az emlékeket.
La tour de la Rochelle
Szentes, 2007. 06. 22.
