„Dámák diadala…”
Régi szentesi bálak, farsangi mulatságok emlékei
A Városi Könyvtárban 2005. február 16-án „Dámák diadala…” címmel nyílt kiállítás, amely a régi szentesi bálak, farsangi mulatságok emlékeit kívánja bemutatni.
A kiállítást Bucsány György tanár úr nyitotta meg, úgy ahogy akkoriban egy férfiúnak kezdődött a bál.
A megnyitón megjelent hölgyek felé fordulva egy kérdést szegezett nekik: Kedves hölgyem, hölgyeim! Szabad egy táncra?
A megnyitó hanganyagát ITT lehet meghallgatni!
A tánc elmaradt, mert a szónok bevallása szerint, neki ma már könnyebb beszélni, mint táncolni. Így hát kellemes zenei aláfestéssel mesélt Bucsány György a régi szentesi bálakról.
A mostani bálokon rock and rollt, tvisztet járnak és latin-amerikai vérpezsdítő dallamokra lejtenek a párok. A táncok efféle változatossága korábban nem volt jellemző a bálakra. Volt viszont bécsi valcer, cseh polka, lengyel mazurka, no meg táncrend. Utóbbi a hölgyek ruhakölteménye mellett a báli mulatságok legfőbb ékességének számított. A farsangi bálok idején válogatott szalonzenekarok húzzák a talpalávalót, mindenféle stílusban.
A táncok sokfélesége azonban nem volt mindig ennyire jellemző. Amikor először báloztak Magyarországon, kezdetben a bécsi valcer, a cseh polka és a lengyel mazurka volt a kedvenc. A francia négyes 1836-ban csatlakozott a repertoárhoz. A csárdást - nők részvételével - 1840. január 9-én táncolták először Magyarországon egy bálon, melyet Liszt Ferenc tiszteletére rendeztek.
A két világháború között többnyire a keringő és a csárdás volt a nyitótánc. A XX. század közepétől a bálok sikerének fokmérője az volt, hogy a nyitótáncot - a palotást, esetleg nyugati szokás szerint a francia négyest - hány pár járta. Nemkülönben fontos volt, hogy a befejező szupécsárdást hányszor újrázták. Legalább háromszor kellett, de ha ötször, hatszor, sőt hajnalig ismételgették, a rendezők megnyugodhattak: a bál igazán nagy sikert aratott.
A báli táncokat valamikor meghatározott sorrendben ígérték oda a hölgyek szívük választottjának, vagy az estélyen felbukkanó alkalmi partnerüknek. Az ilyeténképpen osztogatott kegyet táncrendnek hívták. Ma már nem divat, de - ha van - a táncok rendje még mostanság is meghatározója egy-egy bál hangulatának.
Az első, magyarul nyomtatott táncrendek először 1840-ben, a pesti törvényhallgató ifjúság bálján jelentek meg. A borítékba zárt, bőrre nyomott, nyolclevelű könyvecske, amelyet a figyelmes rendezők ceruzával is elláttak, tartós divattá vált. Száz évig szebbnél szebb kivitelben a táncrend lett a báli mulatságok legfőbb ékessége - természetesen a hölgyek ruhakölteményei mellett.
A kis ceruzával ellátott notesz formája, díszítése gyakran utalt a bál jellegére: jogászbálon például törvénykönyv, technikusbálon vonalzó volt látható a lányok táncrendjén. Ebbe, az övükbe akasztható báli kellékbe azt jegyezték fel a leányok, hogy az egymás után következő táncokat melyik udvarlójuknak ígérték. Az első bálozó lány táncrendjébe feliratkozó fiatalurak egyike - ideális esetben - már a kisasszony jegyese lehetett a következő esztendőben.
Reménykedő férfiak Szépanyáink táncrendjei valóságos iparművészeti alkotások voltak. Az eredetileg parányi füzet lapjain sorrendben felsorolva szerepeltek a különböző táncok, melléjük kicsiny ceruzával feliratkozhatott a táncot kérő partner. A drága mívű táncrendek borítója valóságos miniatűr festmény vagy zománcozott ötvösremek volt. Az idő múltával a belbecs felvette a versenyt a külcsínnel: egy-egy aláírás - ha nevezetes személy kérte ily módon a báli táncot - kiemelkedő értékűvé vált.
Szentes, 2005. 02. 17.
