$ M O Z A I K - E X K L U Z I V " 

KURCA-PARTI VALLOMÁSOK

Gyűjteményes memoárkötet 
144 szentesi polgár személyes hangú emlékezésével

Szerkesztette: Bodrits István

Kiadta: Bodrits István - Makra Zoltán - Dr. Molnár Gyula

Szentes, 2000. szeptember 22.

Dr. Imre Ernő

1918-ban Budapesten születtem, iskolai tanulmányaimat is ott végeztem. 1942-ben református lelkészi oklevelet szereztem. 1943-tól a Fejér megyei Csabdi egyházközség lelkipásztora voltam. 1946-1948 közötti években magasabb tudományos fokozat elnyeréséért Hollandiában folytattam tanulmányokat. 1951 óta a szentesi Nagytemplom egyik lelkipásztora, később az egyházmegye esperese voltam. 1954-től 1990-ig a lelkésztovábbképzés állandó munkatársa, magas egyházi testületek tanulmányi bizottsági tagja, számos jelentős kiadvány társszerzője. Több önálló könyvem is megjelent, 3 kötetem látott napvilágot Gondolatok címen, több kiadásban. Tanulmányaim száma 100 körül van. 1990-ben a teológia díszdoktorává, 1999-ben Szentes Város Díszpolgárává avattak. 1991 óta vagyok nyugállományú. A Szentesi Élet című hetilap állandó munkatársa, a Szentes Városért Közalapítvány kuratóriumának elnöke vagyok.

*

Köszönettel vettem a szerkesztő hozzám is intézett kérdéseit, azokat vezérfonalként fogadva el, igyekszem őszintén, s remélhetőleg tanulságosan megválaszolni.

1. A Kurca-parton mit keresek? 

Egyszerre keresek valamit és valakit. Azt a várost, amelynek 1951-ben lettem lakója, s amelynek a sorsában, a XX. század második felében beteljesedett a Himnusznak ez a sora: "Megbűnhődte már e nép a múltat…" Az idézetet azért nem folytatom, mert miután keserves árat fizetett azért, amit a század első felében a szegény néprétegeknek, köztük a vándoréletre kényszerített földmunkásságnak okozott, a jövendőjét már páratlan élni akarásával, élni tudásával, az elnyomó hatalommal szemben tanúsított leleményes szakértelemmel, a keleti blokkban sehol nem alkalmazott változtatásokkal -- és lelkész lévén nem mondhatom másként, mint, hogy Isten segedelmével, MAGA TEREMTETTE MEG magának. Annak eredménye, hogy az 50 évvel ezelőtt megismert Szentes helyén "Megfogyva bár, de törve nem…" olyan város épült, amelyhez nem fogható egyetlen település sem a szomszédságban, sem a déli régióban. Akit pedig a Kurca-parton keresek, az egy 1951-ben 33 éves fiatal lelkész, aki félretéve a neki szánt tudományos pálya terveit, elfogadta a meghívást a Nagytemplom egyik lelkipásztori állására. Annak a lelkészválasztásnak az volt a történelmi nevezetessége, hogy az addig érvényes, a gyülekezetek szabad választására bízott módon az utolsó volt. Utána már csak az kerülhetett városi lelkészi állásra, akit az illetékes püspök, az Állami Egyházügyi Hivatal előzetes jóváhagyásával kijelölhetett. Az a lelkész én voltam. Így lettem a Nagytemplomhoz tartozó 1543 óta egységes, a korabeli 1941-es statisztika szerint 10.000 lelket számláló gyülekezet lelkipásztora, majd az egyházmegye esperese. Döntésemben az segített, hogy előző, a háború által elpusztult templom újjáépítése és felszentelése 1950-ben megtörtént (a korábban Hollandiában töltött éveim során gyűjtött adományok felhasználásával), Csabdi új életre támadt, Szentesen pedig a kettős lelkészség biztosította az országos szolgálataim továbbfolytatását a lelki ébresztés, elsősorban lelkész-evangelizációk végzésében. Ezeket úgy írom le, mint aki a most záródó 50 év szentesi történelmének aktív részese, a hit- és erkölcsi élet formálója, lelki és fizikai romok építője, aki együtt szorongtam a szorongókkal, együtt reménykedtem a reménykedőkkel, mint pásztor, felebarát, az egyházi és társadalmi események hiteles tanúja. 

2. Mit jelent az én életemben Szentes?

Előre nem látott, alig leírható küzdelmek, lelki és anyagi építkezések színhelyét, amelyről első helyen azt kell leírnom, hogy nekem 1951-ben megejtően szép városnak tűnt, az Alföldön megszokott süppedt mezővárosokhoz képest igazi város benyomását keltette. A vasútállomástól a központ felé vezető főutca kövezetét tetszetős sárga klinkertéglák alkották, két oldalán kockaköves szegély, sok-sok virág, hársfasor, a háború pusztításaitól megkímélt rangos polgárházak, széles járdák a hatalmasnak tűnő főtérre vezettek, amelyet gömbakácok és virágágyások díszítettek, téglaburkolat fedett, két hatalmas szobor ékesített, akkor még elöl Kossuth Lajos alakja, mögötte, a megyeháza előtt, Horváth Mihály reverendás alakja, amelyről gyorsan megjegyzek két dolgot: az akkori hatalom hamarosan megváltoztatta ezt a felállást, Horváth Mihály szobrát kellően elrejtette, nyilván a reverendája miatt, amelyről egyébként az olyant még sose látott egyik kisfiam úgy vélte, hogy Kossuth Lajos szobra mellett a reverendás alak nem lehet más, mint Kossuth Lajos felesége… Figyelmemet azonban különösen a monumentális Nagytemplom kötötte le, amelyről akkor nem sejtettem, hogy 40 éven át működésem főhelye lesz, de közelebb jobbról a Haris-ház állt, vele együtt a görög bazársor, majd szemben a lenyűgöző megyeháza, a hozzásimuló emeletes (volt) református iskola, bal felől a ma is csodaszép Városháza, a Nemzeti Bank és az akkor még mutatós Petőfi Szálló, benne a színházzal. Az igazi városképet tovább erősítette a mai Erzsébet tér és környéke a katolikus templommal, majd a Kurca romantikus nádas világa, a Széchenyi-liget, benne az uszoda, majd a sportpályák, a laktanyák, s nem utolsósorban a máig lenyűgözően szép pavilonrendszerben épült kórház.

Jó benyomásainkat teljessé tette az, hogy a felségem állást kapott a volt Polgári Leányiskolában (azóta Petőfi Sándor ének-zene-tagozatos iskola), ahol ugyan magyart és történelmet nem taníthatott, mivel papfeleség világnézeti bázistárgyak helyett "csak" matematikát és fizikát oktathatott (tanári oklevelet szerezve így lehetett később Öveges professzor kedves tanítványa). Eredeti képesítése ugyanis a Rév-Komáromban szerzett református egyházi tanítói oklevél volt. Így vált sokaknak, iskolás gyermekeknek és a Dolgozók Iskoláiban felnőttek seregének megértő, népszerű oktatója. Ennek a későbbiekben nem sejtett jelentősége lett. Sok mindent nem tudtunk a város megismerésének első napjaiban: azt sem, hogy ebben a városban élik le korán megözvegyült édesanyáink utolsó évtizedeiket a tágas parókián. Csak egyet tudtunk: azt, hogy mindazzal, amire Isten képessé tett bennünket, templomban, iskolában, gyülekezetben, és e városban kell "szolgálatunkat egészen betöltenünk". 

Csakhogy az életben fény és árnyék egyaránt van, s vannak történelmi korok, amelyekben több az árnyék, mint a fény. Ilyen volt az a korszak, amelyik számunkra 1951-ben kezdődött, majd előre nem sejtett, bár részben várható küzdelmeket tartogatott. A társadalmi környezettel kezdem. Tudtam, hogy a Viharsarok egyik fellegvárában vagyunk, ahol már részben folyt a hatalomváltást nyomon követő társadalmi átalakulás. A két világháború között kialakult rend urai már nem voltak sehol: a helyüket elfoglaló, a korábbi időkben elnyomott osztály vezetői minden vezető állást betöltöttek, a régi vezetőket elüldözték, vagy, ha a városban maradtak, ellehetetlenítették, némelyiküket (nem kis számban) internálták, még építőipari segédmunkára vállalkozni sem engedték, s a puszta megélhetésüket távoli városokban, főleg Budapesten és környékén keresték és találták meg. A korábban módos gazdatársadalmat tervszerűen felszámolták, a kuláküldözés, padlássöprés, beszolgáltatások lehetetlen teljesítésére kényszerítés eszközeivel semmivé tették. Betetőzte az ötvenes évek "társadalmasítását" a kíméletlen kolhozosítás. 

A hatalom képviselői nem válogattak az eszközökben, csupán egy számított nekik: "az önkéntes csatlakozás". A szorongatott gazdák a lelkészi hivatalomban rakták le gondjaikat, tanácstalanságukat, reménytelenségüket. Elkelt a pásztori meghallgatás, az együttérzés és a lelki erősítés. Nem vagyok képzett szociológus, nem vállalkozom további részletek rögzítésére, azt azonban megtettem, hogy a lelkészi hivatal bizalmas légkörében elhangzottakra a szószéken adtam eligazítást, lelki biztatást, az egyénileg bajban lévők megértettek. Nem könnyű azokat az időket felidézni, hát még annak idején elviselni, átélni! Meg kell hagyni, hogy a '60-as évek kedvező változásokat hoztak: a korábbi alkalmi kádereket egyre inkább képzett mezőgazdasági szakemberek váltották fel, s a városnak is olyan vezetői lettek, akikkel "szót lehetett érteni". Ez azt jelentette, hogy négyszemközt őszintén tudtam beszélni velük. Az, hogy a Viharsarokban a társadalom vezetői ellenérzésekkel fogadtak és kezeltek, mivel világnézeti szempontból ellenfelet láttak bennem, távolról sem ért váratlanul. Sőt, amivel én leptem meg őket, ugyanis nekik a Bibliáról és a teológiáról halvány fogalmuk sem volt, én - kényszerűségből is, de érdeklődésből is - az alapvető marxista elveket áttanulmányoztam. Kerülték is a velem való vitatkozásokat, mert olyan idézetekkel hozakodtam elő, amelyeket ők sohasem olvastak. 

Legtöbbjük csak "párttag" volt, de távolról sem valódi marxista. Egyet tehettek: szolgálatomat beszorították a templom falai közé, és bezárták előttem a társadalom kapuit, elsősorban kulturális és oktatási téren nem engedtek szóhoz jutni. Javukra írom, hogy a templomi igehirdetői és tanítói munkámba nem szóltak bele, és eltűrték a temetéseken való közreműködésemet. Előfordult azonban, hogy a szorongatott helyzetben még derűs pillanatok is adódtak: főleg a képzetlen hatalmasok voltak bajban, amikor meg kellett szólítaniuk: az úr szó nem szerepelt a szótárukban, a tiszteletes, vagy lelkész úr sem fért bele a szókincsükbe, így fordult elő, hogy a klerikális reakció képviselőjének neveztek, sőt papbajtársnak, s ami egy felülmúlhatatlan címre jogosított: hittérítő elvtársként is tituláltak. Nem tudom, hányan érték el annak idején ezt a "rangot"? 

De elhagyva borút és derűt, rátérek azokra az igazán nem várt meglepetésekre, amelyekkel az 1951-ben tapasztalt egyházi állapotok szolgáltak. A Nagytemplomhoz tartozó 10.000 lelket számláló gyülekezet a pásztor nélküli nyáj megdöbbentő képét mutatta. Említettem már, hogy az a réteg, amelyik korábban egyházalkotónak számított, az úri és a gazdatársadalom gyakorlatilag nem létezett, az alkalmazottak bérből és fizetésből élők megfélemlítve, a templomlátogatástól, vallásgyakorlattól szó szerint eltiltva, nem voltak találhatók, akik éltek, elszegényedve elhúzódtak az egyházi élettől, csupán 24 presbiter és az országos egyházat, benne Szentest is érintő ébredési hullámban lelki életre ébredtek csoportja alkotta a gyülekezetet. Üresen találtam a Nagytemplomot (a 4000 ülőhelyes térségben alig látszott meg a néhány tíz lélekből összetevődő gyülekezet), de azzal együtt üres volt a gazdasági hivatal is, a pénztárban annyi sem volt, amennyi a költözködési költségre kellett (egy presbiter külön e célra nyújtott adománya mentette meg a helyzetet). Nehéz elhinni, de két teljes éven át nem volt lelkészi fizetés. Ezt az teszi mégis hihetővé, hogy korábban ősidők óta földjövedelemmel fizették az egyházi tisztségviselőket, de 1951-ben már évek óta állami tulajdonba kerültek az "önként felajánlott" egyházi birtokok (kivéve a 4 református temetőt, amiről elfelejtkeztek az államosítók). 

1951-től két éven át a feleségem tanári fizetéséből élt a család, némi stóláris kiegészítéssel. Mellesleg pesti születésű és neveltetésű lévén, aligha tudtam volna mit kezdeni a dónáti szántóföldekkel. Az egyházi épületek, a Nagytemplom és a hozzátartozó ősi parókia, a maihoz hasonlóan, lepusztult, elhanyagolt állapotban voltak. Segítséget sehonnan nem várhattunk, ráadásul a presbitérium a hit bátorságával eltörölte az egyházi adót. A korábbról maradt "végrehajtási iratokat" megsemmisítettük. Ebben Gerecz Elemér főgondnok, és a 24 tagú presbitérium egyetértett. Abban a kilátástalannak tűnő helyzetben három dolgot tehettem: a templomban hitre ébresztő, és a hitben elmélyítő, csüggedteket új reménységgel eltöltő evangelizáló igehirdetéseket tartottam, amelyeket a gyülekezet újszerűnek, érdekesnek és közérthetőnek tartott annál is inkább, mert valamennyi prédikáció az ő életükkel, sorsukkal függött össze, róluk szólt. Pontosabban Isten szólt hozzájuk, s ők megértették. 

Egyre többen hitték, hogy ami az embereknek lehetetlen, az Istennek lehetséges. A másik, amit tehettem - s ebben nem akadályozhatott senki -, elkezdtem a családok látogatását, nem csak a városban, de a tanyavilágban is, az Alsóréttől kezdve, a berki világon, a derekegyházi oldalon, Nagynyomáson át, a szintén hozzám tartozó cserebökényi, ecseri tanyavilágig. Látogatásaim során senkitől semmit nem fogadtam el. Inkább én nyújtottam lelki táplálékot, a család sorsával összefüggő bibliai igét, a családért mondott imádságokat. Valahányszor ezeket felkínáltam, soha nem ütköztem visszautasításba akkor sem, ha éppen párttagok is voltak a családokban. Az elmondott áldásokat áldások követték.

A harmadik utam a kórházi betegekhez vitt. Áldott legyen azoknak a korabeli főorvosoknak az emléke, akik munkatársaikkal együtt, a nap bármely szakában szabaddá tették a bejárásomat a kórtermekbe. Hálával gondolok a régi "nagyok" mai utódaira, akik hasonlóan segítőkészek. Közben két kaput nyitott előttem az Isten, úgyhogy ismertségem egyre nőtt, az egyik, feleségem gyors népszerűsége. A volt Polgári Leányiskolában tanított matematikát és fizikát. Az ő révén előbb váltam ismertté, mint "a tanárnő férje". Közvetve nekem is jutott a tekintélyéből a nem reformátusok körében is. A másik kapu, amelyen átlépve városszerte ismertté és elfogadottá váltam, a temetési szolgálatok végzése volt. Korábban a lelkészek nem fordítottak kellő gondot azokra a temetési alkalmakra, amelyeken mindig sokan jelentek meg, mert a szentesiek mindig szívből tudtak együtt gyászolni. Meglepődtek azon, hogy a személyek búcsúztatására alkalmazott evangélium hathatós, erőt adó, vigasztalást nyújtó erőforrás lehet, sőt az is. Az egyetlen, ami egy gyászolón segít. Szaporodott a "kikérések" száma, más vallásúak, sőt vallástalanok is, egyre többen ragaszkodtak hozzám. Közben észrevették, hogy válogatás nélkül mindenkinek segítőkész felebarátja igyekszem lenni. Ilyen tapasztalatok nyitották meg a csodák sorát, amelyek közül megemlítek néhányat, mert tényszerűen igazolják, hogy egyedül a Bibliával a kézben, és hittel a szívben a romok helyén is lehet építkezni. 

Az első csoda 1954-ben történt. Egy kivételesen forró nyári napon akkora volt a hőség, hogy a Nagytemplom déli oldalán levő öt nagy színes ablak ónkeretei megolvadtak, s mind az öt (8 méter magas) gyönyörű ablak egyetlen perc alatt összeomlott, és ízzé-porrá tört. A bajt tetézte, hogy faanyagot sehol nem lehetett kapni. És mi történt? 

Csoda! a város mintegy 30 asztalosa összefogott és az Asztalos KTSZ dolgozói, meg vezetői irányításával, gépi besegítéssel néhány nap alatt öt új nagy ablakot készítettek. Azok állnak a mai formájukban, katedrál üveggel beüvegezve. Ez már arra vallott, hogy a lelki ébredés társadalmi megmozdulást is ki tud váltani. A második csoda 1956. október 28-án, a 23-án Pesten kitört forradalomra következő első vasárnap délelőttjén történt, az utolsó helyig megtelt a 4000 ülőhelyes Nagytemplom. Soha úgy nem zengett a Tebenned bíztunk, meg a Himnusz, a szószékről pedig hirdettem Jézusnak a meggörbedt hátú asszony felegyenesítéséről szóló csodatettét. Időszerű üzenet volt. Felejthetetlen élmény.

A harmadik csoda az volt, hogy 1961-1962-ben a már élő, magára talált gyülekezet saját erejéből, kívül-belül renováltatta a Nagytemplomot egy Rózsássy nevű templomépítő mester, olykor akrobata irányításával. Nem volt a városban olyan iparos, aki szaktudásának megfelelően részt ne vett volna a munkákban. A templom belseje ma is az akkori munka élő emléke. Áldottak legyenek valamennyien! A negyedik csoda ezután következett, felújítottuk és elektromos motorral láttuk el az addig lábbal fújtatós orgonát. Templomi hangversenyek lélekemelő sorozata kezdődött el. Elkövetkezett a harangok villamosítása is. A gyülekezet már élt és alkotott! A '60-as, '70-es évek sok tekintetben kedvező változásokat hoztak mind a társadalom, mind a gyülekezet életében. Az előbbieket a leleményesen működő, újító szakemberek hozták létre a téeszek termelésében, korszerű termelési módszereket, gépeket alkalmaztak, a szövetkezetek egyre erősödtek, a tagok a háztájiban egyre gyarapodtak, s ez azt jelentette, hogy híveink egyre jobb anyagi körülmények közé kerültek. 

A '60-as évek során kezdtek beérni tudományos felkészültségem gyümölcsei, egyre magasabb szinten kaptam felkéréseket, megbízásokat, sőt nemcsak hazánkban, de nemzetközi szintéren is. Útlevelem ugyan nem volt, de egy-egy útra érvényes szolgálati útlevéllel átléphettem a bűvös nyugati határt is. Tagja lettem a Zsinatnak is, s az országos egyház valamennyi tanulmányi munkájába bevontak, országos, sőt nemzetközi megbízatásokkal tiszteltek meg, és ez kedvezően hatott szentesi szolgálatom, sőt társadalmi megítélésem javulásához is. Köztudomásúvá váltak azok a felkérések, amelyeket Olaszországban, Svájcban, Németországban, de első helyen kellett volna említenem azt, hogy Hollandiában kaptam, ahol név szerint számon tartottak, mint a Vasfüggyöny mögött alkotó teológust. Hollandiai ismertségem onnan eredt, hogy 1946-tól 1948-ig posztgraduális képzésben vehettem részt abból a célból, hogy hazatérve, disszertációmmal magasabb tudományos fokozatot szerezhessek. Időközben utánam utazott családommal, ott Hollandiában született második gyermekünkkel hazatérve ért a katasztrofális meglepetés: Ravasz László püspökkel az élen, a Teológiai Akadémia teljes tanári karát, beleértve az engem megbízott dr. Sebestyén Jenő professzort is (aki egyébként Bugyi tanár úr apósa volt), s az utódja, a teológiai magántanári vizsgára jelentkezésemet azzal utasította el, hogy "a holland teológia ellenforradalmi jellegű, s arra a Magyar Népköztársaságban nincs szükség".

Közben idővel tagja lettem a Zsinat Doktori Fokozatokat Odaítélő Bizottságnak és a Teológiai Doktorok Kollégiumának (titulus nélkül). Közben ugyanis megkapta az Egyház a doktori fokozat odaítélésének a jogát. Eljött azonban a nap, amikor életművemet a Magyar Református Egyház a díszdoktori címmel jutalmazta. Főleg külföldi megbízatásaim hatása alatt vált a szentesi társadalom irántam türelmessé, sőt barátságossá. Az idők folyamán Csongrád megye esperesévé is megválasztottak. Egy tényt azonban még felidézek. Amikor megtudtam, hogy a Horváth Mihály Gimnáziumban a bibliaismeret is a tantárgyak között szerepel, s azt magától értetődően, arra teljességgel képzetlen, sőt lelkileg alkalmatlan pedagógusok tanítják, felajánlottam, hogy minden térítés igénye nélkül hajlandó vagyok bibliaismeretet tanítani pedagógusoknak és arra igényt tartó tanulóknak. Ez a 80-as évek közepe tájékán történt. Bácskai Mihály igazgató úr javaslatára a teljes tanári kar hozzájárult és nem várt létszámban vettek részt a hetenként 1 órában végzett ismertetésben. Az ott létrejött kapcsolatok máig emlékezetesek és részben élők. 

Végezetül mint utolsó csodát említem meg: az osztályellenségként (annak csak tartottak) kezdett 50 évem 49. évében, 1999-ben Szentes Város Önkormányzatának Képviselő-testülete életművem elismeréséül, Vági László római katolikus apátplébánossal együtt igaz barátságban elkezdett és 20 éven át végzett felekezetek közötti egységre szorgalmazó munkánk jutalmazásaként engem is díszpolgárrá választott. Egyet mondhatok: Soli Deo Gloria, Egyedül Istené a dicsőség. 

3. Kötődéseim. 

Tárgyiak és emberiek, emlékek és valóságok. 

Első helyen köt a Nagytemplom. Az úrasztala minden terítőjéhez személyes emlékek kötnek. A szószék mai kialakításában, felszerelésében részem volt. A fel- és levezető lépcsőn minden alkalommal elmondtam magamban egyik bölcs tanítómesteremet idézve: Qui ascendit timore, descendit honore. Qui ascendit honore, descendit timore. Magyarul: Aki szent félelemmel megy fel, az megtiszteltetéssel jön le. Aki önhittséggel megy fel, az megszégyenülve jön le. El kell hinnie a Kedves Olvasónak, hogy ez az intelem végigkísért 40 éven át és sohasem vált üres megszokássá. Szent meggyőződésem és áldott tapasztalatom maradt. Ajánlom mindenkinek, aki egy-egy szószék vagy pulpitus lépcsőjén közlekedik. Köt az ősi parókia, amelynek Kiss Bálint volt az építtetője 1836-ban, s 40 évig lakhattam benne családommal együtt nagy elődöm ihletett utódaként. Kötődöm a kórházhoz, amelyben valahányszor megfordultam, akár betegként, akár látogatóként, mindig csak jót kaptam, segítettek rajtam. 

A temetőkhöz különösen kötődöm, elsősorban az Alsó református temetőhöz, amelyben mindkettőnk édesanyja nyugszik. Az új ravatalozó mellett van kijelölve az a hely, ahol egyszer majd, ha már végképp elfáradtam, az én testem is várja a boldog feltámadást. Megannyi jóbarát és kedves ismerős szeretete, barátsága idéz bennem számtalan emléket, akiknek hálával tartozom, mert sokat tanultam tőlük, és sokféle segítséget nyújtottak nekem. S mit mondhatnék szépet és jót azokról, akik igaz barátsággal és jóakaratal szépítik meg életem alkonyát. Ha fel akarnám sorolni őket, ez a könyv is alig fogadhatná be a neveiket. Köszönöm nekik mindazt, amivel gazdagítanak. És kötnek mindazok, akik mosolygós tekintettel fogadják a köszönésemet, ha szembejővén rámpillantanak, s külön azok, aki, megelőznek a köszönésben.

4. Hozzájárulásom Szentes értékeinek a gyarapodásához.

Ha ez kérdés, akkor azok válaszoljanak rá, akik tanúi voltak, vagy ma élő tanúi mindannak, amit e város szellemi, erkölcsi, irodalmi értékeihez hozzátettem. Nem akarok többet írni ide, mint azt, hogy amivel a teológiai tudományok művelésével Szentes város ismertségéhez hozzájárultam. A magam részéről elégnek tartom azt, hogy azért, amit a teológiai tudományok művelése terén alkottam, azért megkaptam a teológiai díszdoktori címet, amivel pedig Szentes város társadalmi életének, erkölcsi minőségének emeléséhez hozzájárultam, azért Szentes Város Önkormányzatának Képviselő-testülete 1999-ben a város díszpolgára kitüntetést adományozta. 

Boldog vagyok, hogy 50 éven át nem éltem hiába ebben a városban. Nyugalomban töltött éveimben született, s eddig 3 kötetben közölt 1500 gondolatomat Szentes város ifjainak és felnőttjeinek szellemi-erkölcsi épülésére szántam. 

5. Milyennek látom a város mai arculatát? 

Olyannak, amilyennek korábban álmodni sem lehetett volna. Valamikor 36 km hosszú aszfaltozott utcája volt, ma minden utcája portalanított. A Kurca nádasa helyén 14 méter széles víztükör ígér előbb-utóbb élő folyót, egészséges élővizet ad ez a város minden lakosának, a szennyvizet szinte az egész várost behálózó szennyvízcsatorna vezeti el és tökéletes tisztítás után vezeti tovább, a városban sok a virág és a fa, most 2000 újabb facsemete kap helyet, a város átmenő forgalmát egyedül a megyében, elkerülő út könnyíti, a zsinagóga romjaiból olyan épület született, amely a város ékszere, benne kitűnő városi könyvtárral, minden korszerű igényt kielégítő szép megoldásokkal. A kórház fejlődik, a zeneiskola európai szintű igényeket elégít ki, mezőgazdaságilag pedig európai szintű kertészváros ontja télen-nyáron az egészséges zöldségeket, a ligetben világbajnokok edzenek három úszómedencében, bámulatos az ipari fejlettség, a műszaki katonák képzése, a termálvíz sokféle hasznosítása újabb álmokat ígér, s mindezek mellett nyugalom és béke szépíti az életet, a felekezeti viszálykodás elfeledett rossz emlék, legfeljebb a pártok gyakorolhatnák az ökumené mintájára a nemzeti egység megteremtését a széthúzás helyett.

Mindent egybevéve, hálát adok Istennek, hogy életem kétharmadát Szentesen tölthettem el történelmi időkben, az egyház építését és a város jólétét egyszerre szolgálva, s csak annyi vágyam van, hogy ami még Isten kegyelméből hátra van, azt családommal együtt ennek a városnak lelki, szellemi, erkölcsi és anyagi fejlődésének a szolgálatában tevékenyen élhessem le.

Szentes, 2000.

www.szentesinfo.hu/mozaik - friss hírek, képes tudósítások a város életéről
Szentesi Mozaik - internetes újság a TEAM Számítástechnika támogatásával