Ma inkább verset ír az egykori politikus
N.
Orbán István Csongrádon is közszereplő
Ajánlja a cikket?
| 2006-12-22 |
Bíró Dániel
Az a baj,
hogy a politika nem költészet – véli N. Orbán István, a megyei
közgyűlés korábbi alelnöke, Szentes kétszeres polgármesterjelöltje.
Az egykori fideszes politikus 1988 óta ír verseket, de a
nyilvánosság számára mindez csak akkor vált egyértelművé, amikor
2000-ben díjat nyert egy irodalmi pályázaton. A háromkötetes poéta
október óta újfent szerepet vállal a politikában, mégpedig új
lakóhelyén – Csongrádon.
N. Orbán István: Ötven év bölcselete az,
hogy nem lehet elég bölcs az ember. Fotó: Bíró
Dániel
Orbán István nem akart egyik
nagy csapathoz sem tartozni, ezért alelnöki megbízatásának
lejártakor, 2002-ben úgy döntött, nem kér a pártkatonaszerepből,
inkább külön útra lép, ahol hű maradhat önmagához. Azt tartja, ő
megegyezéspárti volt, de erre a készségre a politikacsinálók körében
nem mutatkozott igény, váltott: főállású tanácsadói munkája mellett
szelíden odamondó költő lett.
– A művészet és a politika is
olyan kérdéseket taglal, ami az embereket, a társadalmat érinti és
érdekli is egyben – mondja N. Orbán István. A vezetéknév előtti
monogram nem elírás, hanem a család háború előtti nevére, a
Nemeskérire utal, és nem mellesleg inkognitót is szolgáltatott
tizenkét éven keresztül. Az egykori szentesi polgármesterjelölt
ugyanis ezen a néven publikálta költeményeit különböző irodalmi
folyóiratokban, antológiákban. Az, hogy a költő és az évtizedeken át
Szentesen élő közismert politikus személye egy és ugyanaz, csak egy
2000-ben kiírt alkotói pályázat sikere nyomán tudódott ki.
Ismerőseit meg is lepte vele, hiszen sokan közülük el sem tudták
képzelni, hogy egy közgazdász hogyan görnyedhet otthon strófák és
rímek fölé.
Arra a momentumra már nem emlékszik, hogy miért
is írta első versét tizennyolc évvel ezelőtt, csak az önkifejezés
kényszerével tudja magyarázni, hogy egyáltalán belefogott. Kezdettől
fogva számítógépen alkotott. Tollat csak akkor használ, ha olyan sor
vagy szó ötlik fel benne, amiről úgy érzi, ha már bevillant, vétek
lenne eldobni. Mivel az ihletettséghez nyugalomra van szüksége,
leginkább éjszaka ír. Előfordul, hogy utólag is dajkálja szövegeit,
de legtöbbször minden marad úgy, ahogy először megíródott. Három
kötetet felvonultató lírai munkásságát érték jó és rossz kritikák
is, de ő azt vallja, hogy mindez – a kánon hangja – nem érdekes,
hiszen az igazi művészeti értékéket legkevésbé a jelen határozza
meg. Amikor az esetleges megvilágosodásról kérdezem, tanulságtétele
nem hordoz költői túlzást, inkább józanságra vall: – Ha számot vetek
azzal, mi ötven év bölcsessége, mindig oda lyukadok ki, hogy nem
vagyok bölcs. Úgy érzem, mind többet tudok az életről, valójában
annyival kevesebbet.
Négy év szünet után újra a politika
közelébe került, még ha igazán hátat nem is fordított neki. A
választások után bekerült a csongrádi önkormányzat pénzügyi
bizottságába, külsős tagként. Egy civil szervezet jelölte oda, és
ennek örül, hiszen közelebb áll hozzá egy ilyen tömörülés, mint a
mai magyar pártoskodás fórumai.
– Csongrádon sincs másként,
a meleg víz nyújtja a társadalmi élet legbékésebb színterét. Ott, a
fürdőben sok mindenről beszélgettünk, mire egyszer csak felvetették,
vegyek részt a helyi politikában, én meg belementem – meséli.
Hozzáteszi: nagyobb – a szentesihez hasonló – megmérettetésre már
nem vállalkozna. Foglalkoztatják az események, de mivel valakik
mögé, mellé be kéne állni a sorba, nem biztos, hogy jobban bele
szeretne folyni a városvezetésbe. Így hát marad a líra, ami szerinte
nyílt, őszinte és nemes formája a véleménynyilvánításnak.