"A bűnt
általában elítéljük. Mint ahogy a bűn elkövetőjét is. De mi történik
akkor, ha a bíróságon felelősségre vont embert nem egy, híradásban
megjelent, számunkra semmit sem jelentő monogram takarja, hanem
személyes jó ismerősünk?"
A bűnt általában elítéljük. Mint
ahogy a bűn elkövetőjét is. De mi történik akkor, ha a bíróságon
felelősségre vont embert nem egy, híradásban megjelent, számunkra
semmit sem jelentő monogram takarja, hanem személyes jó ismerősünk?
Ha azt a bizonyos bűnt nem tőlünk távol, hanem szűkebb pátriánkban,
mondjuk, egy olyan kisvárosban követik el, ahol a bűnösnek ítélttel
nap mint nap találkoztunk, netán érdeklődtünk hogyléte felől,
közösen vitattuk meg a világ nagy dolgait. Esetleg éppen arról
beszélgettünk: mily bűnös is ez a világ.
Ugye mennyivel
nehezebb így elfogadnunk egy pártatlan döntést? Legalábbis ezt
bizonyítja a szentesi orvosper néven a közelmúltban elhíresült eset.
Ami oly nagy visszhangot keltett, hogy közel hatezer aláírást
gyűjtöttek össze a városban a köztársasági elnöknek címezve, azt
kérve: enyhítsék az elítéltek büntetését. Az aláírók között
valószínűleg találunk olyanokat, akiket személyes szimpátiájuk
vezérelt, mások szentül meg vannak győződve arról, hogy túlságosan
szigorú ítélet született.
De minden bizonnyal akadnak
olyanok is szép számmal (ők persze nem adták kézjegyüket a
kérelemhez), akik így gondolkodnak: de kérem, itt mégiscsak
sokmilliós, különösen nagy kárt okozó csalásról van szó! Okiratot
hamisítottak, ha úgy tetszik: minket, adófizetőket károsítottak meg,
miközben – az ítélet szerint – az egyik vádlott magánszámláján is
gyűltek szép sorjában a német márkák.
A két ítéletben is
kimondott bűnösség – figyelembe véve minden bizonyítékot – tehát nem
kérdőjelezhető meg, a bírók pedig döntésük meghozatalakor
mérlegeltek, éltek törvény adta jogukkal, amikor kiszabták a
büntetést. Mint ahogy ez egy jogállamban nem csupán elvárható a
bíróktól, hanem kötelességük is. Hétköznapjainkat éppen azért
terelték szabályok közé, hogy az általában elítélhető bűnt nagyon is
konkrét büntetés kövesse, a jogállamtól elvárt jogok mellé
illeszthető legyen a kötelesség és a felelősség is.
Csupán
ebből, a nagyon elvontnak tűnő fejtegetésből lett rácsos, börtönös
valóság a szentesi orvosok esetében. Ami persze az ítéletet
kifogásolók szemében hibás döntést jelent, míg mások szerint
igencsak kiérdemelt a kiszabott börtön minden napja. Egy biztos:
ügyészek, bírák legjobb tudásuk szerint, a törvény betűit betartva
mondtak ki minden szót. Az aláírást gyűjtők is joggal éltek:
állampolgári jogukkal. Mint ahogy a köztársasági elnök is pontosan
körülhatárolt jogkörében hozza meg majd a döntését.
Az
elítéltek joghoz való viszonyáról pedig nem mondanék ítéletet. Mert
mint már írtam: ez, nagyon helyesen, egy jogállamban a független
bíróság dolga.