Aladár alig húszévesen szülést is vezetett Elköszönt a mentőktől, nyugdíjba megy a szentesi szakember Ajánlja a cikket? | 2006-06-08 | Balázsi Irén Negyvenegy éves szolgálat után nyugállományba vonul a szentesi mentőállomásról Szentjobbi Aladár. Az emberségéről közismert gyulai származású mentőtisztet eleinte nehezen fogadták be a Kurca-parti településen, ám később azt érezte, hogy megbecsülik. Szentjobbi Aladár egy elsősegélynyújtó versenyen zsűriz. Fotó: Tésik Attila Egykori és mostani főnökei meg bajtársai nevét sorolta Szentjobbi Aladár, amikor leülünk beszélgetni. A szentesi állomás kivonuló mentőtisztje még akkor is másokat dicsér, ha az ő érdemeit szeretnénk méltatni. Most éppen abból az alkalomból, hogy egy hónap híján negyvenegy esztendei szolgálat után végleg becsukta a mentőautó ajtaját. Megtréfálták a tolókocsival Azt meséli: már egy éve tudatosan készült a búcsúra, ezért nem viselte meg annyira. Annál is inkább, mert az elköszönés reggelén a tréfára mindig kész bajtársai elkapták, belerakták egy tolószékbe, és kivitték a mentőautóhoz. Be akarták rakni, ám a nevetéstől ez már nem sikerült. Ali – városszerte így becézik – betegként még sohasem volt ilyen kocsiban. Az egyik helybeli orvostól azt hallottuk, hogy a közeli családtagjáért ellenben ő ment. Hiába igyekezett. Tapintatosan említetjük neki e régi esetet, de azt kéri: erről ne beszéljünk, mert nem akarja, hogy sajnálják. Lovas kocsival a tanyákra A betegsége sodorta Szentjobbi Aladárt a mentőszolgálathoz az 1960-as években. Közlekedési főiskolára járt, amikor megbetegedett. Ám ő nem akarta, hogy elvesszen a féléve, ezért Békésen jelentkezett a mentőknél. Ott is ragadt, mert annyira megtetszett neki ez a hivatás. Kezdetben csak lovas kocsival tudtak megközelíteni sok tanyát. Egyik alkalommal az alig húszéves Alinak a békési határba kellett mennie szülést vezetni. Emlékei szerint szerencséje volt, mert a kismama akkor már a második gyermekének adott életet. Olvasás és barkácsolás A kórház területén működött a mentőszolgálat 1966-ban, amikor Szentjobbi Aladár Szentesre került. Az itteniek eleinte nehezen fogadták be, később annál inkább megkedvelték. – Összefogott gárda volt itt dr. Gulyás Pálné vezetésével, aki szigorral, de szívvel-lélekkel foglalkozott a dolgozóival – emlékezik. A kórházzal szemközti új épületbe 1977-ben költözhettek. Kezdetben az volt a gyakorlat, hogy a helyszínen csak a sebet látták el, s aztán vitték a sérültet a kórházba. Később a diplomás mentőtisztek sürgősségi ellátást is végeztek a súlyos sérülteken. Csongrád megyében egyébként Aladár volt az első főiskolai végzettségű, kivonuló tiszt a szolgálatnál. A hivatásában azt tartja szépnek, hogy ha a beteg az ellátás után rá tudott mosolyogni, és még beszélt is hozzá. A legnagyobb élményt azonban az jelentette számára, hogy találkozott az utcán azzal az embertársával, akit sikerült újraélesztenie. Voltak persze kudarcok is, hiába tett meg mindent az újraélesztés során. Eleinte sok eset megrázta, azonban „hozzákeményedett" az évek során. Szentjobbi Aladár így foglalja össze a mentőkkel szembeni elvárásokat: – Minél nagyobb empátiakészségük legyen, szeressék embertársaikat, próbáljanak rajtuk segíteni, és ne irtózzanak a vértől. Örül Szentjobbi Aladár másfél éve nyugdíjban lévő felesége, hogy többet lesz otthon a férje. Nem fog unatkozni Ali, mert a házukat tatarozzák. Szeret barkácsolni meg olvasni, mint mondja, 1966 óta könyvtári tag. Azt mondja, biztosan megdobban majd a szíve, ha az utcán mentőautót lát. Továbbá: Ráfizettek hiszékenységükre Kitiltják az autókat a ligetből Máris javítani kell a megyeházát Eső verte a népi vásárt Szentesen Elítélték az otthoni szülést