A Délvilágból tudták meg, hogy eltalálták az öt számot  Tíz éve sikeresen titkolják Ajánlja a cikket?         | 2005-11-14 | Blahó Gabriella A legutóbbi, kétmilliárdos lottófőnyereménynél sokkal szerényebb volt az az összeg, amelyet egy Szentes közelében élő család nyert tíz évvel ezelőtt. Az öttalálatos szelvény természetesen így is megváltoztatta az életüket. A pénzt Szegeden vették át, majd számlákat nyitottak, s azóta sem hírelik, hogy mekkora szerencséjük volt. A férj azt mondja, ő tulajdonképpen jól nősült, hiszen a felesége állandó számaival nyertek. Csendélet egy lottózóban. A nagy remények és a kis csalódások háza. Fotó: Tésik Attila A férj neve János, az asszonyé Lídia. Amikor ez a cikk íródott, azt kérték, ne jelenjen meg nyomtatásban a teljes nevük. Továbbá ne készüljön róluk fotó, a házukról se, és még csak véletlenül se írjuk le, hogy valójában mennyit nyertek. És ha még így is érdekes a történetük, akkor szívesen elmesélik. Érdekes, hiszen a lottó népszerűsége töretlen, hétről hétre sokan töltik ki a szelvényeket, és kíváncsiak is arra, mi történik azzal, akinek sikerül, hogyan veszi át a nyereményt, és hogyan él azután. Nem szabad komolyan bízni abban, hogy a lottóötös megoldja az ember összes problémáját – erre figyelmeztet Lídia. Az asszony és férje is úgy látja, hogy a személyiségükön és a világszemléletükön mit sem változtatott 1996 első hónapja. Ugyanúgy pozitívan viszonyulnak mindenkihez, a barátaik szemében sem váltak más emberekké. János elsősorban azért tartja szerencsésnek magát, mert, mint mondja, jól választott magának feleséget. Hiszen házasságkötésük után több, mint tíz évvel történt, hogy kihúzták azokat a számokat, melyeket egyébként minden héten megtett az asszony. Vasárnap este volt, amikor a munkából hazatérő férjet a felesége várta a hírrel, amit először nem akartak elhinni. A másnapi, hétfői Délvilágban azonban meg is jelent, hogy van nyertes szelvény. Ekkor már biztosak voltak abban, hogy szerencséjük volt. Szegedre utaztak a Szerencsejáték Rt. irodájába, ahol papíron is átvehették a pénzt, amelyet a Postabanknál nyitott számlákra utaltak át. A testvéreiknek, szüleiknek is adtak a nyereményből. Azelőtt sem éltek szegényen, a nyeremény után pedig nem csúsztak el. A család legfiatalabb tagjai serdülőkorukig nem is tudták, hogy mi történt. – Amikor a fiaink nagyobbak lettek, akkor leültünk velük beszélgetni – meséli az apa. – Megmondtam nekik, számukra az életkezdéshez félretettem egy összeget, melyet csak akkor kapnak meg, ha családot alapítanak. Az apa számít arra, hogy az időközben épített panziót gyermekei közül valaki üzemeltetni fogja. A két fiú vendéglátást tanul, futballoznak és atletizálnak. Az asszony és a férj megmaradt a munkája mellett: a vendéglátásban töltöttek hosszú-hosszú éveket, s ma is ezzel foglalkoznak. János azt mondja, a vendéglátóhelyen köttetnek a vidéki emberek között az üzletek: itt lehet megtudni, kinek van eladó terménye, jószága. Ő maga is tart néhány lovat és a nevel szarvasmarhát, szabad idejében legszívesebben horgászik. A panzió, az étteremmel együtt üzemeltett szálló a feleség elképzelése volt. Mint mondta, fiatal korában visszatérő álma volt, hogy két gyermeke van, és őket autóban viszi magával egy panzióhoz. Az asszony biztos benne, hogy a pozitív gondolkodásnak köszönhetően valóra válnak az álmok. A sugárzó tekintetű nő elmesélte, kislánykorában döntötte el, hogy az ő családjának mindig nagy karácsonyfája lesz. – Nagyon megvisel, ha közülünk valaki beteg, és úgy érzem, a gyógyulásában szerepet játszanak az érzelmeim – mondja. Magát örök optimistának nevezi, és határozottan állítja, hogy a személyiségén mit sem változtatott a szerencse. A főnyereménynek persze nagyon megörült, és akkoriban szerette volna mindenkivel megosztani a boldogságát, a világ tudtára adni az örömét, de ezt a család, a gyerekek érdekében nem tehette meg. Az állandó számokat azóta is minden héten megjátssza, de nem azért, hogy nyerjen, hanem hálából, Fortuna kegyéért.