Nem kifizetődő, mégis megéri utánpótlást nevelni

Tovább élnek a szentesi uszodai hagyományok, de a legjobbak előbb-utóbb elhagyják a csapatot

Edzés a szentesi uszodában a jövő reménységeinek

Szentesen évtizedekre visszanyúló hagyománya van az úszásnak és a vízilabdának: mind a lányok, mind a fiúk közül sokan jutottak már el kontinens- és világversenyekre. Nagy gondot fordítanak az utánpótlás nevelésére, noha tudják: az eredményes sportolókat hosszú távon nem tudják a városban tartani.

- Nemigen van olyan szentesi, akinek valamelyik családtagját vagy rokonát ne tanítottam volna - mondja Tóth Gyula, aki a hetvenes évek vége óta vízilabdaedző Szentesen. A civilben főállatorvosként dolgozó mesteredző 1990-től tíz éven át volt a magyar női vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya. Most fiúkat edz: beszélgetésünk reggelén fél 6-kor huszonhat középiskolás srác állt a szentesi medence szélén és várta az utasításait - így megy ez hetente háromszor.

A helytörténészek feljegyzése szerint Szentesen 1932-ben avatták fel a város versenyuszodáját, s az ünnepség napján rendezték meg a településen az első vízilabda-mérkőzést. A város csapata 1972 óta az első osztályban játszik, s az erősebb nem képviselőihez kisvártatva a nők is felzárkóztak. Szentesen 1983-ban volt az első női pólómeccs, a csapat 1987 óta többször lett magyar bajnok.

Csongrád megye egy szegedi és két szentesi élvonalbeli együttessel a vízilabdázás egyik honi fellegvára. Immár évtizedek óta alig akad olyan válogatott mérkőzés, amelyen ne szerepelnének szentesi sportolók. Az 1991-ben Európa-bajnokságot nyert női csapatban hat szentesi játékos szerepelt. Két évvel később a lányok a Bajnokcsapatok Európa Kupáját is megnyerték, a Rómából 1994-ben világbajnokként hazatért gárdában szintén hat szentesi játszott. Az ifjúsági leányválogatottban ma négy szentesi lány küzd a minél jobb eredményekért.

Az 1996-ban Nemzeti sportváros címet elnyert településen az úszás és a vízilabda mellett éppúgy nagy hagyománya van a távol-keleti harcművészeteknek, mint a versenytáncnak és a labdarúgásnak. Szentesen tizenkilenc sportegyesületben ötvenhárom sportágat űznek. Ebből azután nemritkán feszültség is támad: olykor személyeskedő, politikai felhangoktól sem mentes viták bontakoznak ki az önkormányzati támogatás - idén 40 millió forint - elosztásáról.

- Természetes, hogy minden szakágvezető többet szeretne saját sportjának, ezért senkit nem lehet elmarasztalni - vélekedik Tóth Gyula, aki úgy látja: edzői pályafutása alatt sok minden megváltozott, ma már a vízi sportok is nem kis részben a pénzről szólnak. A jelenlegi ifjúsági csapatban is azért üres több poszt, mert az utóbbi időben többen eligazoltak, vagy szükség volt rájuk a felnőttek között.

Szirbik Imre polgármester azt mondja: a kisvárosok klubjai nem versenyezhetnek a fővárosban és némely megyeszékhelyen működő, általában tőkeerős nagyvállalatok által támogatott egyesületekkel. Az utánpótlás és ifjúsági csapatokban kinevelt játékosok fiatal felnőttként rendszerint átigazolnak máshová, ahol több pénzt és több lehetőséget tudnak kínálni számukra.

- A kisvárosi gárdák nem maradnak évekig egyben, a legjobb játékosok előbb-utóbb elhagyják a csapatot. Ezt nem róhatjuk fel nekik, hiszen a fiatal sportolóknak csak néhány évük van arra, hogy megalapozzák jövőjüket. Természetes, hogy ott folytatják pályafutásukat, ahol szakmai és anyagi előrejutásuk esélyét nagyobbnak ítélik - magyarázza Szirbik Imre.

- Tavaly az ifikkel megnyertük a Komjádi Kupát, ami azt jelenti: ha változatlan maradna a csapat, a gárda néhány éven belül bajnokesélyes lehetne. A tapasztalatok szerint ugyanakkor a mostani csapattagoknak jó, ha a fele itt lesz még három-négy év múlva - fogalmaz Tóth Gyula, majd úgy folytatja: mindezek ellenére hálás feladatnak tartja a gyerekek tanítását.

- Bárkit szívesen látunk, aki lejön az uszodába és be akar kapcsolódni az edzésekbe - mondja Kocsis István, aki mindössze néhány napja adta át az utánpótlás-nevelést és vette át a felnőtt női vízilabdacsapat felkészítését. A 33 éves testnevelő tanár tízéves korában kezdett vízilabdázni, tanítómesterei között Tóth Gyula is ott volt. Azt mondja: mintegy tíz csapatban legalább kétszázötvenen járnak le az edzésekre, a mecscseken hatszáz-nyolcszáz néző szurkol rendszeresen. Az edző úgy látja: ha eredményes a csapat és színvonalas meccseket játszik, akkor nemcsak a nézőtábor gyarapszik, hanem többen kapnak kedvet ahhoz is, hogy részesei legyenek a sikernek, s leküldjék gyerekeiket az uszodába. Jelentős ugyan a lemorzsolódás, viszont nagyobb létszám esetén jobb az esély arra, hogy többen ragadjanak meg a csapatban.

Szirbik Imre arról számol be: a városi általános iskolák testnevelés óráinak mintegy harmadát az uszodában tartják. A tervek szerint szeptembertől speciális tagozatos osztályt is indítanak, ahol a kisdiákok az első két évben úszni tanulnak, majd harmadiktól kezdve - tehát nyolcévesen - lehetőségük lesz vízilabdára szakosodni.

Tóth Gyula azt mondja: a világon bárhol ugorjanak medencébe az itt nevelkedett játékosok, mindig sajátjaként gondol rájuk.

- Szerencsére a gyerekek sem szokták elfelejteni, honnan indultak: ha Szentesen járnak, mindig meglátogatnak. Július végén a montreali világbajnokságot megnyert női csapattagok szülei közül hárman hívtak fel, hogy tolmácsolják a gyerekek köszönetét. Ilyenkor azt mondom magamban: ezért érdemes dolgozni.