Vasdiplomás a szentesi
esperes Imre Ernőt nem kísérti a többre vágyás
Ajánlja a cikket?
| 2005-07-02 |
Balázsi Irén
A
lelkészi oklevelét 1940-ben kapta meg a szentesi dr. Imre Ernő
nyugalmazott református esperes, aki most már a vasdiplomáját
vehette át a fővárosi Károli Gáspár Református Egyetemen. Isten
ajándékának és felesége gondoskodó szeretetének tartja, hogy ez az
emelkedett pillanat is megadatott neki.
Dr. Imre Ernő nyugalmazott református
esperes boldog embernek tartja magát Fotó: Tésik
Attila
Szentes város díszpolgáraként
ha csak teheti, elmegy a képviselő-testület üléseire dr. Imre Ernő
nyugalmazott református esperes. Az ő kezdeményezésére alakult meg –
az országban példa nélkül – a település legrangosabb kitüntetésével
jutalmazott személyiségek társasága, amelynek az ügyvivője. –
Naponta elcsodálkozom, hogy annyi éves vagyok, amennyi, és hogy nem
fogy bennem az érdeklődés a város és a benne élők sorsának alakulása
iránt – vallja Imre Ernő. Örül annak, hogy sok barátja van a nálánál
fiatalabbak között is, akik keresik a társaságát.
Budapesten
született 1918- ban, ott nevelkedett, a tanulmányait is a fővárosban
végezte. Lelkészi oklevelén 1940-ben száradt meg a tinta, egy évvel
később még református kántortanítói bizonyítványt is szerzett
Nagykőrösön. A Károli Gáspár Református Egyetemen a közelmúltban
vette át vasdiplomáját. A Gondolatok című köteteiben a reflexióit
foglalta össze az élet dolgairól az esperes úr. Ezért azt kérdeztem
tőle, milyen gondolatok jártak a fejében, amikor megkapta a
vasdiplomáját. Azt mondta: mindenekelőtt az Isten iránti hálaadás
jutott eszébe, hogy megérte ezt a kort. Másrészt pedig a köszönet a
feleségének, Irénkének a gondoskodó szeretetért. – Vele szavak
nélkül is megértjük egymást – állítja. Imre Ernő büszke gyermeik
édesanyjára, a matematika–fizika szakos, aranydiplomás, miniszteri
kitüntetéssel is jutalmazott pedagógusra, akit szintén köztisztelet
övez. Az általános iskolában amúgy mellesleg ő volt a számtantanára
a város polgármesterének, Szirbik Imrének.
A hollandiai
ösztöndíját még 1940-ben nyerte el Imre Ernő, de az északi országot
megszálló német hatóságok nem adtak neki beutazási engedélyt. Csak
később, a második világháború befejezése után sikerült kiutaznia
Hollandiába, ahol kétéves továbbképzés keretében előkészítette a
disszertációját. Ennek eredményeként szerezte meg idehaza a
tudományos fokozatot. Néhány esztendei falusi lelkészkedés után
1951-ben került Szentesre, az ottani nagytemplomi gyülekezet
meghívására, majd a csongrádi egyházmegye esperese lett. Hetvenhárom
éves korában vonult nyugállományba, ám alkalmanként azóta is vállal
egyházi szolgálatot.
A 87. életévében járó Imre Ernő lelkileg
és testileg is jól érzi magát, ezért a szívét az Isten iránti
„háládatosság" tölti ki. Boldog embernek tartja magát, mert
nyugalmas életet élhet a feleségével együtt. Nem kísérti őt meg a
többre vágyás, nem keserítik el „az el nem ért célok". Azt vallja
magáról, hogy nincs benne hiúság, irigység, telve van a lelke
hálával és megelégedéssel.
Nagyobb lélegzetű tudományos
munkába már nem szándékozik fogni. Jó játékot jelent viszont a
számára a számítógép és az internet, valamint a
keresztrejtvényfejtés. – Életemet Istentől kaptam, és ő tartja meg,
ameddig akarja – állítja Imre Ernő.
Amióta pedig betöltötte a
nyolcvanadik esztendejét, minden egyes napot ajándéknak tekint. Azt
is bevallja, hogy az édesapjától örökölte az emberszeretetre való
készségét. Az esperes Franz Kafka cseh írónak az utolsó szavait
idézi: „Emberek, szerettelek benneteket!" Imre Ernő nem várja meg az
utolsó óráját, a vasdiplomával a kezében azt mondja: „Szeretteim és
minden embertársam, szeretlek benneteket!" Nekünk pedig megígéri,
hogy 5 év múlva, a rubinoklevele átvétele után is megosztja majd
velünk gondolatait.