Vígh Mátyásnak a Tisza a szomszédja  Egy csongrádi halász a híd tövében Ajánlja a cikket?         | 2005-03-05 | Bíró Dániel Tizenkét éve él egyedül, de nem magányosan a csongrádi Tisza-parton Vígh Mátyás. A halász naplójában rögzíti a vízállást és a rendkívüli eseményeket, nemrég például egy kutyát látott átsétálni a másik oldalra. Öt évvel ezelőtt elöntötte a két kezével épített házikót a víz, akkor is kitartott otthona mellett. Matyi bácsi télvíz idején sem hagyja el folyóparti otthonát. Fotó: Bíró Dániel Hazafelé tartottam a csongrádi hídon át, és csak a pillér tövében épült házikó kéményét figyeltem: vajon füstöl-e. Amint biztossá vált, hogy odalenn valaki rakott a tűzre, kihasználtam a szokatlan márciusi hideget, és a kopogósra fagyott ártéri földúton nekilódulva meglátogattam Vígh Mátyást a Tisza 239-es folyamkilométerénél. – Nem bánt, jöhetsz nyugodtan – biztatott az öreg halász, mikor a kutyaugatástól kicsit megszeppentem. Nem ismert, de úgy tett, mintha már találkoztunk volna. Amikor bemutatkoztam, egyből névrokon cimboráival rukkolt elő – biztosan egyiknek vagyok a fia. Csak ráztam a fejem, de ő rám se hederített, zokszó nélkül visszament az éppen javítás alatt álló varsához, és baráti hangon folytatta a csevegést. – Nem vagyok én elítélt, azért mert itt lakom. Csupán egyszerű a dolgom: abból élek, amit fogok – fogta rövidre. Aztán elújságolta, hogy a nyugdíja is folyamatban van, azaz előbb vagy utóbb lesz, hiszen a Tisza Halászati Szövetkezet hatvanéves kistermelőjeként hamarosan jár majd neki. De emiatt nem fáj a feje. 1993 óta éli a maga ártéri életét a csongrádi Tisza-híd lábánál, a bal parton, a maga építette házikóban. Csak a 2000-es nagy árvíz idején öntötte el kunyhóját a szőke folyó, akkor harminchét napon keresztül a gáton töltötte a nappalokat, de éjszakára mindig visszatért otthonába, és a szárazon maradt galéria zugába húzódva várta az apadást. Aztán egy új történetbe kezdett, ami őt magát is meglepte, pedig látott már egy-két érdekességet a 239-es folyamkilométernél. Naplója szerint február 20-án 15 órakor egy fekete kutya ment át a Tisza beállt jegén, a szentesi oldalról a csongrádira. Megjegyezte, olyat látott már, hogy uszadékfán kóbor kutya tutajozott le a folyón, de ilyet még nem. Kalendáriumában egyébként mindennap feltünteti a vízállás változását, és az egyéb jelenségeket. A február 23-i bejegyzésben az áll: „két kiló keszeget fogtam, és megindult a zajlás". – Az nem tétel, odaadtam a macskáknak. Egyébként, mivel a pék is megeszi a kenyeret, én sem vetem meg halat – mondta közömbösen. A mindennapi betevő beszerzéséről elárulta, vízért a szentesi tiszai strandra szokott járni, át az ártéri rengetegen, de ha a folyó útjába áll, akkor biciklivel kénytelen közlekedni, egészen Szentesig. Amikor ideje engedi, bemegy a városba vásárolni, főzni viszont magára főz. Egyedüllétét nem magányként éli meg, hiszen mindig van egy jó koma, aki kilátogat hozzá. Kétségtelen, ilyen cudar időben kevesebb a barát, mint nyáron. Talán nem meglepő, hogy mikor a szakma fortélyai felől érdeklődtem, a korábbinál is tömörebb, sejtelmesebb megfogalmazásra váltott. – Csendes vizeken – hangzott a válasz a tuti helyek fellelhetőségét firtató kérdésre, s ezt még megtoldotta annyival, hogy ennél a mesterségnél nem a halász szabja meg a feltételeket, hanem a folyó. Egyetlen kivételként a ciánszennyezést említette. A katasztrófa után lényegesen csökkent a fogott halmennyiség, s mára sem állt vissza a Tisza egyensúlya, az 1998-ban varsába akadt ötvenöt kilós harcsáknak pedig egyelőre még nyomuk sincsen. – Ettől függetlenül panaszra nincs okom. De aki azt mondja, jó dolga van a halásznak, annak fogalma sincs róla, hogy miközben a hajnali órán egyik oldaláról fordul a másikra, én már begyűjtöttem az aznapi zsákmányt.