|
Vígh Mátyásnak a Tisza a szomszédja
Egy csongrádi halász a híd tövében
|
|
|
Ajánlja a cikket?   |
|
| 2005-03-05 |
Bíró Dániel |
| |
 |
 Tizenkét éve
él egyedül, de nem magányosan a csongrádi Tisza-parton Vígh Mátyás.
A halász naplójában rögzíti a vízállást és a rendkívüli eseményeket,
nemrég például egy kutyát látott átsétálni a másik oldalra. Öt évvel
ezelőtt elöntötte a két kezével épített házikót a víz, akkor is
kitartott otthona mellett.
 |
|
 |
![]() |
Matyi bácsi télvíz idején sem hagyja el
folyóparti otthonát. Fotó: Bíró
Dániel | Hazafelé tartottam a
csongrádi hídon át, és csak a pillér tövében épült házikó kéményét
figyeltem: vajon füstöl-e. Amint biztossá vált, hogy odalenn valaki
rakott a tűzre, kihasználtam a szokatlan márciusi hideget, és a
kopogósra fagyott ártéri földúton nekilódulva meglátogattam Vígh
Mátyást a Tisza 239-es folyamkilométerénél.
– Nem bánt,
jöhetsz nyugodtan – biztatott az öreg halász, mikor a kutyaugatástól
kicsit megszeppentem. Nem ismert, de úgy tett, mintha már
találkoztunk volna. Amikor bemutatkoztam, egyből névrokon
cimboráival rukkolt elő – biztosan egyiknek vagyok a fia. Csak
ráztam a fejem, de ő rám se hederített, zokszó nélkül visszament az
éppen javítás alatt álló varsához, és baráti hangon folytatta a
csevegést.
– Nem vagyok én elítélt, azért mert itt lakom.
Csupán egyszerű a dolgom: abból élek, amit fogok – fogta rövidre.
Aztán elújságolta, hogy a nyugdíja is folyamatban van, azaz előbb
vagy utóbb lesz, hiszen a Tisza Halászati Szövetkezet hatvanéves
kistermelőjeként hamarosan jár majd neki. De emiatt nem fáj a feje.
1993 óta éli a maga ártéri életét a csongrádi Tisza-híd lábánál, a
bal parton, a maga építette házikóban.
Csak a 2000-es nagy
árvíz idején öntötte el kunyhóját a szőke folyó, akkor harminchét
napon keresztül a gáton töltötte a nappalokat, de éjszakára mindig
visszatért otthonába, és a szárazon maradt galéria zugába húzódva
várta az apadást.
Aztán egy új történetbe kezdett, ami őt
magát is meglepte, pedig látott már egy-két érdekességet a 239-es
folyamkilométernél. Naplója szerint február 20-án 15 órakor egy
fekete kutya ment át a Tisza beállt jegén, a szentesi oldalról a
csongrádira. Megjegyezte, olyat látott már, hogy uszadékfán kóbor
kutya tutajozott le a folyón, de ilyet még nem. Kalendáriumában
egyébként mindennap feltünteti a vízállás változását, és az egyéb
jelenségeket. A február 23-i bejegyzésben az áll: „két kiló keszeget
fogtam, és megindult a zajlás".
– Az nem tétel, odaadtam a
macskáknak. Egyébként, mivel a pék is megeszi a kenyeret, én sem
vetem meg halat – mondta közömbösen. A mindennapi betevő
beszerzéséről elárulta, vízért a szentesi tiszai strandra szokott
járni, át az ártéri rengetegen, de ha a folyó útjába áll, akkor
biciklivel kénytelen közlekedni, egészen Szentesig. Amikor ideje
engedi, bemegy a városba vásárolni, főzni viszont magára főz.
Egyedüllétét nem magányként éli meg, hiszen mindig van egy jó koma,
aki kilátogat hozzá. Kétségtelen, ilyen cudar időben kevesebb a
barát, mint nyáron. Talán nem meglepő, hogy mikor a szakma
fortélyai felől érdeklődtem, a korábbinál is tömörebb, sejtelmesebb
megfogalmazásra váltott.
– Csendes vizeken – hangzott a
válasz a tuti helyek fellelhetőségét firtató kérdésre, s ezt még
megtoldotta annyival, hogy ennél a mesterségnél nem a halász szabja
meg a feltételeket, hanem a folyó. Egyetlen kivételként a
ciánszennyezést említette. A katasztrófa után lényegesen csökkent a
fogott halmennyiség, s mára sem állt vissza a Tisza egyensúlya, az
1998-ban varsába akadt ötvenöt kilós harcsáknak pedig egyelőre még
nyomuk sincsen.
– Ettől függetlenül panaszra nincs okom. De
aki azt mondja, jó dolga van a halásznak, annak fogalma sincs róla,
hogy miközben a hajnali órán egyik oldaláról fordul a másikra, én
már begyűjtöttem az aznapi zsákmányt.
|
 |
|
|
 |
| |