Pestre készülnek a szentesi zeneiskola tekerősei  Padkaporos bálok hangulatát idézik Ajánlja a cikket?         | 2005-03-19 | Balázsi Irén A népművészet ifjú mestere cím birtokosa Balla Tibor, aki öt éve tanítja tekerőzni növendékeit a szentesi zeneiskolában. Megtiszteltetés számukra, hogy meghívást kaptak az április eleji fővárosi táncházba, ahol a dél-alföldi népdalkinccsel ismertetik meg a közönséget. Erikának, Tibornak és Gabinak nagyon sokat jelent a hagyományos népi muzsika. Fotó: Vidovics Ferenc Öt növendéke van a szentesi Lajtha László Alapfokú Művészeti Iskola tanárának, Balla Tibornak. A népművészet ifjú mestere címet elnyert, játék közben mindig mosolygó muzsikus azt mondja, hogy a népzenei tanszakon öt éve kezdtek foglalkozni az ősi hangszerrel. A tekerő hazájának tekintik szerte az országban Szentest, és e muzsika utolsó legendás alakja Szenyéri Dániel volt, aki 1969-ben halt meg. Szerencsére vannak követői, akik őrzik az örökséget. Balla Tibornak az tetszik leginkább a tekerőben, hogy úgy képes szólni, mintha egy egész zenekar játszana. A múlt század harmincas éveiben terjedt el ez a vonós hangszer, amelynek három húrja van. Az egyik a bőgőé, a másikat recsegőnek emlegeti a népzenész, hozzátéve: ez adja a ritmust, míg a harmadik a dallamot. A hajtókar pedig a tekerő, amelyet ha nem mozgatnak, elnémul a hangszer. Balla Tibor szerint azért is lehetett népszerű az 1900-as években a tekerő a nem annyira tehetős családok körében, mert ha lakodalom volt a háznál, csak egyetlen muzsikust kellett megfizetni. A népművészet ifjú mestere mesélt a padkaporos bálokról, ahol a földes termeket, szobákat kukoricaszárral terítették le, a tekerős meg beült a kemence padkájára, s ott muzsikált. A párok meg táncoltak az olykor vidám, máskor szomorú dallamokra, miközben a földről a por csak úgy szállt utánuk. Balla Tibor ismeretei szerint olyanra is akadt példa, hogy klarinétos is volt a tekerős mellett, s akkor már ketten szórakoztatták a vendégsereget. A szentesi népzenész egyébként 23 éve muzsikál, és a saját tekerője negyedszázados. Az egyik tanítványa Pataki Erika, aki azt követően kezdett ismerkedni a hangszerrel, amikor az országos hírű Tekerő nevű zenekar Szentesen szerepelt. Erikát akkor az ragadta meg, hogy három ilyen hangszer együtt szólt. Számára kikapcsolódást jelent a muzsikálás, az pedig külön ösztönzi, hogy már fellépni is hívják őket. Többnyire dél-alföldi népdalokat szoktak előadni. A fiatalasszony kedvence egyébként az Ősz az idő, Szent Mihály-nap közeledik című nóta, amelyet Tiszaalpáron tanultak egy kukoricafosztáskor. Magát a tekerést könnyűnek nevezi Erika, a művészet a recsegtetéssel és a díszítéssel kezdődik. Az azonban már eleve sikerélményt jelenthet, ha legalább a dallamot le tudja valaki játszani. A zeneiskola együttesének harmadik tagja Karikó-Tóthné Puskás Gabriella, aki nemcsak muzsikál, hanem énekel is. A fiatal tanárnő azt említi: az motiválja őket, hogy megőrizzék a népdalkincset. Ha ő kezébe veszi a tekerőt, „kilép a mindennapokból, és feledi minden gondját". Gabit külön elvarázsolja a régies hangzás, az pedig üdítőleg hat rá, ha látja, hogy táncolnak a muzsikájukra. Ők hárman sokat muzsikálnak április elején a budapesti Sportarénában, ahol táncháztalálkozót rendeznek. Oda kaptak meghívást Balla Tiborék, akik megtiszteltetésnek veszik az ottani szereplést.