 |
 Kitiltották a koldusokat ''Ezt a törvényt a lelkiekben szegény képviselők
hozták'' |
| ||||||||
| ||||||||||
|
Két hét múlva már tilos lesz kéregetni a szegedi Belvárosban és a Mars téren. Azok, akikre hivatkozva a képviselők meghozták a rendeletet, a különböző üzletek eladói, az utcán sétálók, a városba látogatók nem feltétlenül értenek egyet az országban majdhogynem egyedülálló döntéssel. |
| ||||||||
|
Két hét múlva már nem teheti, egy múlt héten elfogadott rendelettel a képviselők társaival együtt kitiltották a Tisza Lajos körút–Tisza közötti területről. Meg a Mars térről. Odahajolok, fejünk majdnem összeér. Megkérdezem, hallott-e a koldusrendeletről. Bólint. Nyújtja a kezét, „János vagyok", mondja. Kérés nélkül folytatja: „Ha nem maradhatunk, elmegyünk az önkormányzat Huszár utcai épülete elé. Ott lehet koldulni." Hangjában szemernyi indulat sincs. Kiderül, magyar, szegedi villanyszerelő. Ha kapna munkát, örömmel dolgozna, de hiába keres állást. János hosszas hallgatás után váratlanul megszólal: „Ezt a törvényt lelkiekben szegény képviselők hozták!" Hangja továbbra is halk, mondata mégis üvölt. Iménti megjegyzése megüti a fülét egy arra sétáló, mint kiderül, sándorfalvi házaspárnak. N.-ék embertelennek nevezik a rendeletet. Hasonlóan fogalmaz Szabó Gyuláné is. Az idős asszony azt mondja, minek kell piszkálni a koldusokat, senkit nem zavarnak. Ő is adna nekik, de ritkán teheti, neki sincs sok. Adjon nekik az állam mindennap egy csomagot, benne étellel, itallal – javasolja. A szomszédos bőrdíszműves eladója, Furáki Zsoltné határozottan kijelenti: őket nem zavarják a koldusok, még teát is szoktak nekik adni. „Akik nyomulnak, belém kapaszkodva követelőznek, azoktól félek, de őket nem szabadna összekeverni a senkinek sem ártó koldusokkal" – teszi hozzá. János még elmondja, Szegeden 15-20-an élnek hozzá hasonlóan. Rajtuk kívül sokan kukáznak, az „értékesebb" tárgyakat eladják a Szent István téri piacon, abból tartják fenn magukat. Külföldi koldus szerinte egy-kettő lehet. Számos embert megszólítok a Nagyáruház környékén, az Aradi vértanúk terén, a dómnál, a Klauzál téren, a Széchenyi téren a posta előtt, benyitok üzletekbe, de se öreg, se fiatal, se nő, se férfi szájából nem hangzott el, hogy őket irritálnák a némán koldulók. A Kárász utca végén, az újságospavilonban és az egyik szépségstúdióban Éva és Kati is azt mondja, csak azzal a fiatal sráccal „van bajuk", aki énekelni szokott. „Vele is csak azért, mert szörnyű a hangja." A posta bejáratánál ülő koldus már nem annyira közlékeny. A tálkájába ejtett százforintost azzal emeli és nyújtja felém, hogy hallott a rendeletről, de nem akar semmit sem mondani. Mint korábban a dómnál egyik sorstársa. Egy rendkívül elegáns nő papírzacskót, benne péksüteményt ad neki. Elfogadja. A nő után megyek. Neki sem jobb a véleménye a rendeletről és a képviselőkről, mint a többi általam megszólítottnak. Ömlik belőle a szó. Hosszasan sorolja, hogy kinek mivel kellene törődnie, hogyan lehetne segíteni azokon a szegényeken, akik ebből tudnak megélni. „Érdekelt egyáltalán valakit, hogy ezek az emberek kik voltak és miért jutottak ilyen sorsra?" – kérdezi. Nevét nem árulja el, de amikor elköszönünk egymástól, a kezembe csúsztatja névjegyét. Közben eszembe jut, amit a már említett szépségstúdióban Piroska mondott: „Ezeknek az embereknek ezután is meg kell élniük valamiből? Ha nem ebből, akkor másból. Ne kényszerítsük őket arra, hogy elvegyenek valamit!" Elmondom a szőke, csinos nőnek, aki erre bólint, majd sietősen elindul a bíróság felé. Visszaindulok a koldushoz, de már csak hűlt helyét találom. „Fázott és elment melegedni" – mondja az ott álló Horváth Jánosné. Kérdéseimet hallva az idős asszonynak kicsordulnak a könnyei. Kolléganőm odasúgja: „Szegény, sír." Elnémulok. „Minket kellett volna megkérdezni, minket, gyalogosan közlekedő szegedieket – teszi hozzá Horváthné. – Bennünket nem zavarnak ezek az emberek."
| |||||||||
|
||||||||||
|
||||||||||
