A szépség szobrásza  Bánvölgyi László kiállítása a szentesi galériában Ajánlja a cikket?         | 2005-01-10 | Balázsi Irén Az ember a legfőbb témája a mesterségbeli tudással és szépérzékkel, alkotói tisztességgel megáldott Bánvölgyi László szegedi szobrászművésznek, akinek a szentesi galériában látható kiállítása. Bánvölgyi László ilyennek látja önmagát Fotó: Vidovics Ferenc Hiteles realizmus Bánvölgyi László szegedi szobrászművész világa, ám alkotásainak némelyikén felfedezhető szürrealisztikus vonás is. Erről győződhetnek meg mindazok, akik felkeresik a szentesi művelődési központ főtéri galériájában január végéig látható kiállítást. A tárlatot minap megnyitó művészeti író, Tóth Attila magát az alkotót a szépség szobrászának említette. Bánvölgyi művészete egyébként három forrásból táplálkozik: a keresztény mondakörből, a kozmikus és a tárgyiasult világból. Az alkotó azonban mindig jegyben jár az emberrel, aki a legizgalmasabb témája a szobrásznak. Ott vannak mindenekelőtt a portrék, amelyeket azokról formázott, akik a legközelebb állnak hozzá. Önmagánál közelebb senki sincs, ezért is érdemes megnézni, hogy milyen képet alkot saját magáról Bánvölgyi. Az Önarcmás című szobor ugyanolyan szeretetre méltó, kedves figura, mint maga a modell. Nem beszélve a bájos női alakról és a gyerekekről, akiknek a szobráról lágyság meg érzelmek áradnak. Nem kell ezen csodálkozni, hiszen a művek címe ugyan nem utal rá, ám Bánvölgyi László köztudottan a feleségét, gyermekeit, s más rokonait örökítette meg. Kuriózumnak számít az alkotó csillagképeket felvonultató sorozata. Ki-ki megkeresheti a saját zodiákus jegyét, és szembesülhet vele, mit gondol róla a művész. Ott van a Mérleg, a Rák, az Oroszlán, és így tovább. Akárcsak Szent István király ábrázolása, s a galéria kistermében a köztéri szobrairól készült felvételek. Egyébként pedig mindegyik műről szinte sugárzik, hogy Bánvölgyi László örömét lelte az alkotásban. A néző meg a szemlélődésben, mert nyugalmat, harmóniát árasztanak a szobrok. A szentesi galériában látható tárlat – Tóth Attila megfogalmazásában – a megélt, az értelmezett valóságról, a szobrászi mesterség tisztességéről szól.