Nem sajátítja ki az elismerést  Szentes díszpolgárává fogadták Horváth Istvánt Ajánlja a cikket?         | 2004-10-28 | Balázsi Irén Szentes gazdasági, kulturális és sportéletében betöltött szerepéért, városfejlesztő munkájáért díszpolgári címet kapott Horváth István mérnök-közgazdász. A szakember neve egybeforrt a Legrand Rt.-vel, amelytől elköszönt ugyan az idén, ám máig ahhoz a csapathoz tartozónak érzi magát. Horváth István máig legrandosnak érzi magát Fotó: Vidovics Ferenc Horváth István, a Legrand Rt. korábbi vezérigazgatója még akkor is szeretettel képes említeni a gyár nevét az életének Szenteshez kötődő állomásai között, ha onnan nem megy tovább az a jelképes vonat. Nagy kalandnak tekinti a cégnél töltött három évtizedet, s mint mondja, bármi is történt, ő már úgy összeforrt a volt munkahelyével, hogy örökké legrandos marad. S bizony, jólesett neki: amikor átvette a díszpolgári címet a városházi ceremónián, többen is ott voltak a kollégái közül, hogy gratuláljanak neki. Szentes legrangosabb kitüntetéséről is azt vallja, nem csak az ő érdeme, sok segítője volt mindig. A képviselő-testület a város gazdasági, kulturális és sportéletében betöltött szerepéért, városfejlesztő munkásságáért adományozta neki a díszpolgári címet. Az érdemeit méltató Szeri István, a megyei kereskedelmi és iparkamara elnöke szerint Horváth Istvánnak elvitathatatlan szerepe van abban, hogy az M5-ös autópálya ügye kedvező fordulatot vett. Úgy véli, a szentesiek bölcsen döntöttek, hogy neki ítélték a díszpolgári címet. A kitüntetett azt említi: amikor megkapta az értesítést a képviselő-testület határozatáról, számba vette, hogy 1881-től napjainkig 28 személy érdemelte ki a rangos elismerést. Csak az utolsó harminc évben olyan kiemelkedő egyéniségek, mint például Bugyi István sebészprofesszor és Szalva Péter növénynemesítő akadémikus. Velük egy lapon szerepelni megtisztelő büszkeséget jelent Horváth István számára, de ezt a jó érzést nem sajátítja ki magának. Hálás a már eltávozott szüleinek, akik emberségre, tisztességre nevelték. Biztos támasza volt mindig, ma is az, a felesége, aki az összes „nyűgét-baját" elviselte, s nyugodt légkört teremtett a mindennapokon. – Szerencsés vagyok, mert kiváló emberektől sok jót kaptam – állítja. Horváth István azt mondja: mindig úgy igyekezett élni és dolgozni, hogy elégedett lehessen azzal a véleménnyel, amelyet a környezete alkot róla. No és persze, ő is úgy érezze, hogy jól cselekedett. Ezzel az utóbbival bevallása szerint olykor hadilábon állt. Ám azt gondolja a díszpolgár, hogy előbb-utóbb majd csak kiegyezik önmagával. Azt viszont már korábban eldöntötte: a kitüntetéssel járó pénzt jótékonysági célra ajánlja fel. Az összeget a mozgáskorlátozottaknak, a siketeknek és a nagyothallóknak, a Máltai Szeretetszolgálatnak, illetve a Vöröskeresztnek utaltatja át.