Szülinapi ajándék a minisztertől Ajánlja a cikket?         | 2004-07-08 | Balázsi Irén A szentesi Ollai Istvánnénak (képünkön) a rászorulók érdekében hosszú ideje végzett tevékenységéért Pro Caritate-díjat adományozott Kökény Mihály miniszter. A kitüntetett független helyhatósági képviselő, ismeri a szegénység lélektanát, mert gyermekkorában ő is sokat nélkülözött. A Belügyminisztérium Duna Palotájába invitálta Kökény Mihály egészségügyi, szociális és családügyi miniszter a szentesi Ollai Istvánnét, akinek emlékezetes marad a Pro Caritate elnevezésű kitüntetés átvétele. A független helyhatósági képviselő számára felemelő volt, amikor orvosprofesszorokkal és más nagy tekintélynek örvendő személyiségekkel együtt köszöntötték őt. A rangos elismerést éppen 70. a születésnapjára időzítették. A legalább tíz éve jótékonykodó Ollainé Eszter nem győzi ismételni: a szentesiek támogatása nélkül nem tudna segíteni a rászorulókon. Mint fogalmazott, bár az oklevélen az ő neve szerepel, de mindazoknak szól az elismerés, akik ruhaneműket és egyéb hasznos holmit, vagy éppen pénzt adtak neki, hogy ossza szét a szegények között. A rászorulókból bizony szép számmal vannak Szentesen és a város külterületén. Az önkormányzat kocsiján havonta kimegy Ollai Istvánné a szociális bizottsági társával, Pásztor Antallal a tanyavilágba egy idős asszonyhoz, és kétszáz liternyi vizet visznek neki, s mindazt, ami létszükséglet. Másvalakinek bútort szerez, a gyerekeknek meg jótékonysági akciót szervez, amelynek bevételéből ajándékot oszthat a szeretet ünnepén. Naponta „nyakába veszi a várost", kilincsel a nélkülözők érdekében. Tudják ezt róla a választókerületében, a kiséri városrészben is, s gyakran szólnak neki: menjen be hozzájuk egy tál meleg ételért, mert biztosan nem főzött magának. Évtizedes tapasztalata alapján azt állítja: a néhány tehetős személyt leszámítva főleg a szerényebb jövedelműek adakoznak. Ollai Istvánnénak tizenegy unokája és három dédunokája van. Büszkék rá, s ez jólesik neki. Egyébként pedig ismeri a szegénység lélektanát, a saját bőrén tapasztalta meg gyerekkorában. Öten voltak testvérek, s az édesanyjuk egyedül gondoskodott róluk, mert a családfő a fronton szolgált. A kilencéves Eszterke libapásztornak szegődött a nyári szünetben, máskor pedig birkákra vigyázott, fizetségként kapott egy mázsa búzát és egy malacot. A kis jószágot otthon aztán felnevelték, télen pedig levágták. Ez is jól jött a konyhára. Most viszont – mint mondani szokás – van mit aprítania abba a bizonyos tejbe. Ám a férjével együtt sokat dolgozott a gyerekkori sorsához viszonyított jólétért. Már sokan gratuláltak neki a kitüntetéshez.