Bugyi Péter negyedszázada  Nyáron teniszezik, télen pedig pingpongozik Ajánlja a cikket?         | 2003-12-11 | Akadnak olyan sportemberek, akiket kedvenc sportáguk hosszú évtizedeken át a pályához, esetünkben pingpongasztalhoz köt. A szentesi Bugyi Péter is közéjük tartozik, ő már 25 esztendeje ütővel a kezében öregbíti városa sporthírnevét. Ötvenhárom évesen még ma is a Szentesi Kinizsi NB III-as asztalitenisz-csapatának igazolt játékosa. – Mikor fogott először ütőt a kezébe? – kérdeztük Bugyi Pétert. – Mindössze tizenhárom–tizennégy éves lehettem, az egyik barátommal próbálgattuk, kóstolgattuk ezt a játékot, természetesen alapszinten. Jómagam még tőle is sokat és szívesen tanultam. De nem csak az asztalitenisz vonzott, szinte minden olyan sportágat kipróbáltam, amelyben gömbölyű a játékszer – nyugodtan állíthatom, a labda bűvöletében élek. Végül azért döntöttem a kaucsuk mellett, mert ez a sport rendkívül egyszerű, de egyben élvezetes is. Jómagam védőtípusú játékos vagyok, a mi „fajtánk" kicsit rafináltabb, a másik hibáit kihasználva igyekszik, akar nyerni. – A sportág nemzeti bajnokságában már negyedszázadot töltött el. Ez rendkívül hosszú aktív sportpályafutás. – Valóban, az asztaliteniszt huszonöt éve űzöm versenyszerűen, de a 2003/2004-es szezonban egy kicsit később kapcsolódom be a küzdelmekbe, mivel másik nagy szerelmem a tenisz, amíg szabadtéren azt lehet játszani, addig nem hagyom abba. Mostanában már rosszra fordult az idő, így rövidesen én is a pingpong-asztal mellett fogok állni. – Szerepelt magasabb osztályban is, melyik együttesben? – A nyolcvanas évek közepén az NB II-es Makóban játszhattam. – A klubhűség manapság már nem divatos, ez a fogalom, kötődés egyébként létezik az asztaliteniszezőknél? – Feltétlenül, számomra ez nagyon fontos dolog. Lényeges, hogy a csapattársak egyben barátok is legyenek, mert egy jó szellemű együttesnél ez ösztönzőleg hat a teljesítményre. Egymásért szurkolunk és ez hihetetlen nagy erőt ad, egy rossz kollektívában viszont leszólják egymás produkcióját és ez negatívan hat mindenkire. A Szentesi Kinizsiben kiegyensúlyozott, jó a légkör, Zoltai Zoltán és T. Nagy Zsolt az én védőjátékomon nevelkedve tanult meg pörgetni. – Az eltelt huszonöt év alatt mennyit változott a játék? – Rengeteget! A technikai dolgok ide is betörtek, mint minden sportba. Olyan ütőborítások jelentek meg, kerültek forgalomba, amit negyedszázada el sem bírtunk képzelni. Ennek köszönhetően sokat gyorsult a játék, most már egy védőjátékosnak nagyon szívósnak, kitartónak és nyugodtnak, higgadtnak kell lennie. – Túl az ötödik ikszen, hogyan marad annyira fitt, hogy az asztalnál is napról napra bizonyítson? Úgy is kérdezhetném: meddig lehet ezt még folytatni? – Addig amíg fizikálisan megfelel az ember a feladatnak. Én mindaddig folytatom, amíg úgy érzem, hogy elérem a versenyszintet, valamint Zoltai Zoltán szakosztályvezető nem talál helyettem jobbat – azért szívesen átadnám már a stafétabotot. De a mozgásigény még itt tart, engem a pingpong szórakoztat, a testemet, a kondíciómat is karbantartom egyben – ennyi az egész. – Ha visszapörgethetné az idő kerekét, újra az asztaliteniszt választaná? – Csak ötvenöt százalékban, a „maradék" negyvenöt a hagyományos teniszé lenne. Dunás Varga Zoltán