A múzeumépítő Rózsa hitvallása  Csallány Gábor kései utóda Szentesen Ajánlja a cikket?         | 2003-09-26 | Balázsi Irén A kulturális örökség védelme érdekében kifejtett tevékenységéért Schönvisner István-emlékérmet adományozott Hiller István szakminiszter Rózsa Gábornak, a szentesi Koszta József Múzeum munkatársának. Rózsa Gábor azt vallja, hogy „lassú víz mos partot Persze hogy örül Rózsa Gábor a magyar műemlékvédelemért, a nemzeti örökség megóvásáért és gyarapításáért kapott legrangosabb miniszteriális elismerésnek, még ha úgy nyilvánul is meg, mintha nem kitüntetést, hanem egyenesen büntetést kapott volna. Aki ismeri a szentesi mérnök-muzeológust, az természetesnek veszi, hogy ilyesmiket mond a kérdéseimre: levélnehezéknek használja a míves érmet, meg hogy ő most a fekete bárány múzeumi berkekben, mert a régészek pályáztak erre a díjra. Csakhogy Gábort a városvédők szövetségének elnöke, Ráday Mihály terjesztette fel a miniszteriális elismerésre. Azt viszont nem szégyelli bevallani, hogy bizony lexikonban nézett utána, ki volt a XIX. században született Schönvisner István archeológus, akinek a nevét viseli a most kapott emlékérem. Amúgy egyáltalán nem mellesleg kívánkozik ide: ugyanezt a kitüntetést kapta Bölcskei Gusztáv, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke is. Helyi védettségű épületek a megyében Helyi védettségű, azaz a település szempontjából valamilyen hagyományt őrző, vagy a városra jellemző építészeti elemeket tartalmazó épületekből 256-ot tartanak nyilván Hódmezővásárhelyen. Csongrádon 4 ipari, 8 középület és 104 lakóház tartozik ebbe a csoportba, Makón 230, Mindszenten 23, Szentesen pedig 16 épület és 4 egyéb építmény élvez helyi védettséget, további 20-at pedig javasoltak erre.  Az 59 éves Rózsa Gábor azt vallja, hogy „lassú víz mos partot". Neki ugyanis hosszú évek hadakozásokkal is terhelt munkája van a szentesi Petőfi utcában a romjaiból megmentett Péter Pál-féle polgárházban meg Fridrich János napfénytetős, fotográfiai műtermében. Az utóbbit például le akarták bontatni és az ópusztaszeri történeti parkban tervezték a rekonstrukcióját. De sokat harcolt a Péter Pál-polgárházért is, amely a Fridrich-fényirdával együtt muzeális érték. Ha azt vesszük, Rózsa Gábor két múzeumot alapított Szentesen, s mind a kettő egyre csak gyarapodik. Azt állítja a kitüntetett, hogy megépíttetni mégis könnyebb volt ezeket, mint működtetni. Egyébiránt pedig arra a legbüszkébb: újabban már Gábor bácsinak szólítják a hosszú, fehér szakálla láttán ismerősei a szentesi utcán. Ugyanazzal a megszólítással tisztelik meg őt, mint a Koszta József Múzeumot alapító igazgatót, Csallány Gábort. De mit keres a földmérésre szakosodott építőmérnök, no meg három szakmérnöki vizsgát is abszolvált Rózsa Gábor a műtárgyak világában? Azt meséli, hogy nem ő ment a múzeumba, hanem a muzeológusok az algyői olajmezőkre. Az olajosoknál dolgozott ugyanis ifjúkori éveiben, ahol talált valamilyen lelőhelyet. Kihívtam a régészeket, akiknek azóta is a rabjuk vagyok – mondja arra utalva, hogy élete párja és három gyermekének édesanyja Vörös Gabriella, a megyei múzeumi szervezet régész-igazgatója. Gábor a múzeumi létét, a „második életét" éppen húsz esztendőben méri, ám kesernyésen teszi hozzá, hogy erről mindenki megfeledkezett. Jövőre, a hatvanadik születésnapján hivatalosan ugyan „megszökik" a múzeum kötelékéből, nyugállományba helyezteti magát. Akkor aztán lesz ideje, hogy fel is dolgozza a szentesi polgárház múzeumba és a Fridrich-műterembe meg a volt vármegyeházbeli térképtárba begyűjtött kulturális örökséget. Ám még meg sem említettük a szívének ugyan csak kedves témáit: a földtant, a népzenét, a klasszikus muzsikát, az ipar- és képzőművészetet, de folytathatnánk még a kultúra azon területeit, ahol szintén otthon van. Hogy ki is valójában Rózsa Gábor? Azt mondja erre: „Hatlövetű dzsoli dzsóker." Amúgy pedig szegedi is meg szentesi is, az utóbbi időben már tápai is. Családjával a „világ közepén" lakik, és újabban egy csónakról meg kecskéről álmodik, mely jószágot a töltés oldalán legeltet majd.