A citera hazánkban a 19. és a 20. században elsősorban az Alföld parasztvilágának jellegzetes hangszere volt. Ezen belül is Szentesen és környékén volt igen elterjedt. A század derekáig élte fénykorát, majd használata lassan feledésbe merült. Az 1970-es évek végén kezdték az idősektől a fiatalok ellesni a hangszer megszólaltatásának fortélyait.

A népzene nagymértékben eltér a szalonok, a polgári réteg kultúrájától. A természetesség, a tisztaság, az őszinteség hangja csendül ki a dallamokból.
A népzene és a népdal szorosan összefonódik. A város és környékének lakosai dalban, muzsikában, táncban szólaltatják meg érzéseiket, a mindenapok eseményeit, élményeit. Ezért is igen gazdag a térség népzenei élete.

A citerának a 19. században főleg a paraszti életben volt jelentősége. Egy-egy családi rendezvényen (névnap, lakodalom, keresztelő, disznóvágás stb.), "padkaporos bálon"^[1], farsangon vagy mezőgazdasági munkához kapcsolódó mulatságon nélkülözhetetlen hangszer volt. Szentesen a citera mellett még igen közkedvelt népi hangszerek voltak a duda, a klarinét (klárnét) és a tekerő (forgólant, nyenyere, illetve zeller).

Legnépszerűbb pengetős hangszerünk elődje a perzsa-török kultúrterületeken már a Kr. u. az 1. évezredben megjelent. Európában igazi fénykorát a 16-17. században élte. Hazánkban az 1800-as évek végétől vannak adatok a használatáról.
A szakirodalom alakjuk szerint különíti el a citerákat. Ezek alapján megkülönböztetnek:

A legegyszerűbb a hasáb alakú vályúcitera. Egy darabból készítették a hangszer testét. Az alja általában nyitott volt. A dallamjátszó prímhúrok mindig azonos hangolásúak voltak. A többnyire rézdrótból készült érintőket kottának nevezték. A citera kezdetben egészhangos, egy érintősoros, egykótás volt. A félhangérintőkkel is ellátott hangszereket félkótásnak hívták. Az egészhangok és a félhangok érintői külön sorban helyezkednek el, ezért a népi szóhasználatban a hangszert duplakótásnak is nevezték. Az egész kóták fölé 3-4, a félkóták fölé két dallamhúrt feszítettek. A kísérő vagy vendéghúrokat többféleképpen hangolták. Jellemző volt, hogy az összes húrt a prím alaphangra húzták. A dallammal együtt zengő húrokat G-re és C-re hangolták. A legmélyebb hangzású a bőgő, a legmagasabb hangot adó a pikoló citera. A vendéghúrok szerepe inkább a ritmuskeltés, mint a dallam harmonikus kísérése volt. (Kivéve a parlando és rubato népdaloknál, ahol a szünetek kitöltésére a dallam színezésére használták. A játékos a hangszert lúdtollból készült pengetővel "verte", és bal kézzel marékra fogott nyomóval szorította az érintőkhöz a dallamhúrokat.
A hangszert rendszerint ügyes kezű földművesek készítették. A testet jávorfából, bükkből vagy más keményfából faragták, a tetőt fenyőfából építették. Az érintőket nem méréssel, hanem hallás után helyezték el.

Magyarországi fénykorában főleg népdalok, a paraszti kultúra gyöngyszemei csendültek föl a húrokon. A későbbiek során azonban a kottaolvasó, zeneértő muzsikusok megpróbálták a "klasszikus" zeneszerzők alkotásait is megszólaltatni. A Pengető Citerazenekar repertoárjában is szép számmal akadnak ilyen művek (Erkel: Himnusz, Bizet: Gyöngyhalász, Verdi: Nabucco c. operájából a Rabszolgák kórusa stb.). Ebben az összeállításban főleg népzenét hallhat az érdeklődő. Kivételt képez Weiner Leó Rókatánc című műve, mely ugyan a műzene kategóriájába tartozik, de alapja ennek is népdal.

S hogy napjainkban miért fontos, hogy a népzene minél szélesebb rétegben ismertté és közkedveltté váljék? Erre Kodály Zoltán szavai adnak ma is érvényes feleletet.

 "A nép életéből lassan, de kérlelhetetlenül irtja a hagyományt maga sz élet. /.../ Most a művelt rétegen a sor, hogy felkarolja, megőrizze, hogy élete cselekvő része legyen."

/Kodály Zoltán/

 Szentes, 2002. december
 

[1]"Padkaporos bál" = A szoba födjét vízzel fellocsolták, majd pejvával alaposan beszórták. Tánc közben ezt az apró gabonatörmeléket beletaposták a földbe, mely ezáltal sima lett. A szobában lévő kemence padkája viszont hajnalra porossá vált. Innen az elnevezés: padkaporos bál.