A Csörsz-árok és a Barbaricumot átszelõ utak (1. kép)
3.1:Történeti áttekintés
A Kárpát-medence kelta lakosságát Kr. e. 1. század közepén a megerõsödött dákok igázták le. Uralmuk azonban nem tartott sokáig, egységük belviszályok miatt megszûnt, és eközben Augustus római császár (Kr. e. 31 - Kr. u. 14.) Pannonia néven provinciává szervezte a Dunántúlt. Ebben a politikai helyzetben a Duna-Tisza közének egy részét Keletrõl érkezõk új csoportja vette birtokba, a szarmaták.
A szarmata népnév valószínûleg összefoglaló elnevezése különbözõ iráni törzseknek, így a szirákoknak, szirmatáknak, aoroszoknak, jazigoknak, roxolánoknak. Magának a névnek legkorábbi megjelenése a forrásokban nem teljesen tisztázott, ahogyan jelentése sem. Az egyik elterjedt nézet szerint „kardviselõt" jelent, míg mások inkább a „fekete kezû, fekete hajú" jelentésû szóból származtatják.
A Fekete-tenger vidéki feliratok alapján iráni nyelvet beszélõ szarmaták eredetének legendáját Hérodotosz (Kr. e. 484-424.) õrizte meg, aki szerint szkíta ifjak házasodtak össze a velük sokáig ellenséges amazonokkal.
A Kr. e. 1. század közepe táján nagy változások történtek az eurázsiai sztyeppén. A szarmaták egyre aktívabban mozogtak nyugati és keleti irányba is. Strabón (Kr. e. 58 - Kr. u. 21/25) közlése szerint megvetették lábukat a Dunától délre fekvõ trák területeken és az Al-Duna szigetein.
A Kárpát-medencébe való beköltözésük pontos ideje máig vitatott. Az antik forrásokból ismert közvetett adatok alapján csak valószínûsíteni lehet, hogy az 1. század elsõ felében érkeztek ide. A 9-17 között Tomiban (ma Constanta, Románia) számûzetésben élt Ovidius (Kr. e. 43 - Kr. u.17.), római költõ verseiben többször tett említést a jazigok rablótámadásairól. A másik közvetett adat a szarmatákkal kapcsolatban Tacitusnál (55-120?) olvasható, aki az 50. év eseményeinél említette meg, hogy a Dunától északra lakó germán quadok királya, Vannius, lovasságot szervezett a szomszédos síkságokon kóborló szarmatákból. Az idõsebb Plinius (23-9) pedig Historia naturalis címû földrajzi munkájában azt írta, hogy a szarmaták kelet felõl Carnuntumig (ma Bad Deutschaltenburg, Ausztria), a Kárpátok alatti síkságon tanyáznak, tehát a mai Észak-Magyarországon. Beköltözésük valószínûleg Róma beleegyezésével történt. Legkorábban a Mátra és Bükk aljától a Duna-Tisza közének középsõ részéig terjedõ területeket szállták meg.
Kárpát-medencei történetüket a 2. század végéig háborúk határozták meg, hol Róma ellen, hol pedig a Birodalom oldalán küzdöttek. Elõször a szarmaták a germán szvébekkel szövetségben törtek Pannoniára 92-93-ban, majd jazig segédcsapatokat küldtek Traianus (98-117) seregébe a dákok ellen. A dákok leverése után, Dacia provincia megszervezését (106) követõen a szarmaták megszállták az egész Alföldet. Azonban érdekeik szembekerültek Rómával, mert az új tartomány elvágta összeköttetésüket al-dunai rokonaikkal, a roxolánokkal, ugyanakkor pedig két római tartomány, Pannonia és Dacia közé ékelõdtek. 117-ben a jazigok és a roxolánok közösen indítottak támadást Moesia és Pannonia ellen, amelynek célja a szabad költözködésük biztosítása volt.
A hosszú háborús idõszakot a 2. század elsõ felében rövid békeidõszak követte. Hadrianus (117-138) és Antoninus Pius (138-161) császárok idején a diplomácia valószínûleg szövetségesi rendszerbe vonta a szarmatákat. Marcus Aurelius (161-180) tervei közt - a Historia Augustában fennmaradt életrajza szerint - új provincia megszervezése is szerepelt a szarmaták területén. Terveit azonban a 160-as évektõl közel húsz éven át tartó markomann-quad-szarmata háború hiúsította meg. A háborút lezáró békében a római kormányzat jelentõs engedményeket tett. Így került sor arra, hogy engedélyezték bizonyos napokon a kijelölt vásárhelyeken a rómaiakkal való kereskedést, és Dacián keresztül kapcsolatba léphettek a roxolánokkal.
A 2. század végétõl újabb, közel fél évszázadon át tartó békés idõszak következett. Új szarmata népcsoportok is érkeztek a Kárpát-medencébe, amely a népesség számának jelentõs növekedését eredményezte. A demográfiai robbanást a 2-3. századra tehetõ szarmata lelõhelyek számának ugrásszerû növekedése mutatja.
A Kárpát-medence történetében a 3-4. században újabb változások következtek be. Skandinávia és az Északi-tenger mellékérõl a 3. században dél felé húzódó gótok jelentõs népmozgásokat idéztek elõ térségünkben is. Az általuk kimozdított keleti germánok és a gepidák 260 körül elérték Dacia északi határát, és a sorozatos limes menti támadásaik miatt a Római Birodalom 271-ben Dacia provincia feladására kényszerült. Ez lehetõvé tette, hogy a Munténia területén élõ roxolánok az Alföldre rokonaikhoz telepedjenek. Ugyanakkor Dacia feladása után a szarmaták körül a barbár népek szoros gyûrûje alakult ki: szomszédaik északon a vandálok és quadok, északkeleten a gepidák, keleten pedig az Erdélybe betörõ gótok lettek. Ebben a szorongatott helyzetben a szarmaták mozgolódásai is megélénkültek Rómával szemben. Céljuk az volt, hogy kikényszerítsék a germánok elleni segítséget, és a Birodalomba való betelepedésüket. A Birodalom elleni sorozatos háborúkban a szarmaták veszteségei jelentõsek voltak, majd Constantinus császártól (306-337) 322-ben végsõ vereséget szenvedtek, ahol a szarmata király, Rausimodus is elesett.
Ezután új fejezet kezdõdött a római-szarmata kapcsolatok történetében. A keletrõl és északról fenyegetõ veszélyek elhárítására ekkor épülhetett a Dunától induló és az Alföldön át húzódó sáncrendszer, az ún. Csörsz-árok.(1. kép).
Ez mégsem nyújtott kellõ védelmet a támadások ellen. A gótok támadása a szarmaták között belviszályt okozott. Ammianus Marcellinus (330-397) leírása szerint a szabad szarmaták (arcaragantes) felfegyverezték a szolgasorban élõket (limigantes), akik az uralkodó réteg ellen fordultak, és bánáti területeikrõl kiûzték õket. Az arcaragantes egy része maga is szolgasorba került az észak-magyarországi victofaloknál, más részük a Birodalomba menekült, ahol széttelepítették õket. A belháború azonban meggyengítette a szarmaták erejét.
A 4. század közepére a szétforgácsolódott szarmaták helyzete még súlyosabbá vált. A szarmaták nyugtalanságának hátterében ekkor a gepidák tiszántúli terjeszkedése állhatott. II. Constantinusszal (337-361) eredménytelen tárgyalásokat folytattak, mozgolódásukra válaszképpen az Alföldön és a Bánátban is megtorló római hadjáratokra került sor. Megerõsítésre kerültek a barbaricumi római támaszpontok, a Csörsz-árokhoz kapcsolódva pedig a Köröstõl északra, Szelevénytõl Szeghalomig újabb határjelzõ sánc építésére került sor. E határvonalak a 370-es évek utolsó nagy quad-szarmata háborúja után elvesztették jelentõségüket. Valószínûleg az elsöprõ gepida támadások után a szarmaták tiszántúli területeik feladására kényszerültek, és a Duna-Tisza közére és a Temesközbe szorultak vissza.
A 4. század végétõl a római források szinte egyáltalán nem említik õket, a római külpolitika homlokterébe a gótok, majd a hunok kerültek. Azt még biztosan tudjuk, hogy a szarmaták 454-ben részt vettek a gepidákkal szövetségben a Nedao melletti csatában a hódító hunok ellen, azonban késõbbi történetük az idõk homályába vész.