Gótikus stílusú, kovácsolt vaskulcs Görgõsrõl (10. kép)
Szórvány vas ásópapucs (11. kép)
6.8:A középkori Szentes
A település életérõl tanúskodó, legkorábbi leletek a mai város központjából, a Kurca keleti partjáról, illetve a fõtér környékérõl kerültek elõ. A Kossuth u. 28/a számú ház telkén Csallány Gábor egy 10-11. századi temetõ néhány sírját tárta fel, melyben Szentes legkorábbi lakosai nyugodhattak. A sírjaikból elõkerült leletek - levél alakú nyílcsúcs, tegezvasalás, vaskések, bronzgombok, sima hajkarikák, gyöngyök, agyagedény stb. - egy szokványos köznépi temetõ itteni létét mutatják, de a pontos értékelést a lelõhely részleges feltárása egyelõre megnehezíti.
Ugyancsak Szentes korai, 11. századi emlékei közé sorolható egy igen ritkának számító tárgy, Salamon magyar király törvénybe idézõ ércbilloga, más néven idézõpecsétje, melyet a múlt század végén találtak a Szent Anna utca 4. számú telken. A telek tulajdonosa, bizonyos Ringeis nevû nyugalmazott tisztviselõ, a leletet átadta Cicatricis Béla, volt derekegyházi jegyzõnek. Õ a kifogástalan állapotú tárgyról több gipszmásolatot is készített, majd kb. egy év után visszaadta azt találójának. Ringeis hamarosan újból túladott billogunkon. Ezúttal a szomszédban lakó Szvaton nevû adóhivatali ellenõrhöz, majd pedig annak fiához, Szvaton József ármentesítõ társulati hivatalnokhoz, késõbbi mérnökhöz került a tárgy. 1881-ben Szvaton Horváth Gyulának, az 1879. évi tiszai árvízkárok helyreállítására és új védvonalak megépítésére Szentesre kiküldött kormánybiztosnak adta át. Ez az utolsó adatunk a leletrõl, mai õrzési helye ismeretlen. A tárgyról Csallány Gábor készített leírást a szemtanúk beszámolói alapján: „A „billog" ovális alaku, mintegy 8-9 cm. hosszú volt. A nagyságára már pontosan nem emlékszik [t.i. Cicatricis! - P.I.] … A rézbõl lévõ pecsétnek egyik oldalán, középen, erõsen kidomborodóan, a trónon ülõ király alakja volt, egyik kezében a keresztes birodalmi alma, a másikban, - nem tudja biztosan, - liliom, vagy jogar volt. […] a király balfelõli részén, erõsen kidomborodó betûkkel a következõ felirat volt: Sigillum Salamoni, jobboldali részén pedig Regis Hungarie vagy Ungarie. A másik lapja sima volt. A felfüggesztésre fül szolgált. Egyébként a pecsét teljesen ép és jóállapotban volt."
Az Árpád-kori, falusias jellegû Szentes telepnyomai szintén a mai város központjából, a régiségben Kisdombnak nevezett Kurca-parti magaslatról ismeretesek. 12-13. századi cserepek, fazekak és cserépbográcsok sorát találták a Tóth József utca elején, a korábbi járási, ma városi bíróság épületénél és a római katolikus plébániánál. A Kurca túlpartjáról, a mai Hegedûs László utca elejérõl Árpád-kori pénzérme ismeretes.
Zömmel a késõbbi századok leletanyaga: korsók, fazekak és kályhaszemek töredékei kerültek elõ a Kurcától kissé távolabb, a mai Petõfi utca 3. szám alatt.
Meg kell még emlékezni egy egyelõre pontosan nem helyhez köthetõ objektumról, a település középkori templomáról. Sajnos az épületrõl rendelkezésünkre álló információk még igen vázlatos (építés-) történetének ismertetéséhez is alig-alig elégségesek. Építésének ideje bizonytalan. Legelsõ adatunk 1332-bõl való, amikor Szeri Pósa és családja vagyonosztályakor Szent András tiszteletére emelt kõtemplomot említenek Szentesen: „Scenthus … in qua ecclesia lapidea ad honorem B. Andree apostoli … in Comitatu Chongrad" (Szentusz …amely kõbõl épült egyházban Szent András apostol tiszteletére … Csongrád vármegyében …") A 16. század közepén, a város reformátussá válásakor a templom is az újhitûek kezébe került. A település és az épület a törökök kiûzése körüli háborúk során leégett. A reformátusok 1701-ben kijavították az épületet. A korábban minden bizonnyal tornyos, de legalább harangtoronnyal rendelkezõ épület a Szentes belterületét elõször részletesen bemutató 1752-es térképen még látható a református templomtól délnyugatra. Az 1745-ös Canonica Visitatio során Althann M. Károly váci püspök ezt jegyezte fel: „Az egész község kálvinista, kevés - szolgasorban lévõ - katholikus kivételével. Van toronnyal, szentéllyel és sekrestyével ellátott, egykoron katholikus temploma..." Csongrád vármegye közgyûlésének a templom katolikusoknak való visszaadása elõtt, 1745-ben a helyzetet vizsgáló Lábody Ádám alispán vezette bizottsága a szentesi templomot 7 öl hosszúnak, 3 és fél öl szélesnek találta, a hozzáépített két „kis kiugrással" együtt. Az épületbe felmérésük szerint ekkor legfeljebb 330 ember fért el. Az ismeretlen idõpontban megváltozott patrónusú, immár Szent Anna tiszteletére ajánlott, régi templom állaga a 19. századra igencsak leromlott, mérete pedig a hívek számához képest kicsinek bizonyult. Az egyházmegyei hatóság 1841-ben bezáratta az épületet. A ma is álló Szent Anna-plébániatemplom felépítésére - a korábbi épület lebontása után - 1844 és 1847 között került sor. Az új egyház vagy pontosan a régi templom helyén, vagy annak közvetlen közelében épült meg, részben minden bizonnyal a bontott építõanyag felhasználásával. A középkori épületnek régészeti nyoma nem ismert. A szentesi Alföldi Újság 1925-ös tudósítása szerint ugyan „kétszázéves sírboltot találtak a szentesi katholikus templom alatt", de ennek mibenlétét - hiteles felmérések hiányában - ma már nem tudjuk kideríteni. Talán e kripta esetleges középkori voltára utalhat, hogy a templom újkori kegyurai, a Harruckern-, majd a Károlyi-család, egyáltalán nem temetkeztek a templomba, Szentes - írott forrásokkal hitelesen dokumentált - újkori temetõi pedig mind a város akkori peremén helyezkedtek el. A Szent Anna-templom körül esetleg megtalált temetkezések inkább a középkorban itt kialakult temetõhöz tartozhattak.
A késõ középkorban Donáttornyához hasonlóan mezõvárossá fejlõdõ Szentes annak hanyatlása idején, a 16. században fokozatosan át is vette Donát szerepét a környék településstruktúrájában. Templomán kívül a késõ középkorban több más földfelszíni, szilárd alapú, talán már kõbõl, esetleg fából emelt épület is állhatott Szentesen. Ezek régészeti maradványait mind ez ideig nem sikerült meglelni, de ismerünk néhány, egykori létükre utaló tárgyat, leletegyüttest. Minden bizonnyal egy középkori ház egyetlen, Resznik Antal által múzeumba juttatott lelete az a bögre alakú, barna színû, korongon formált kályhaszem, ami Szentes belterületérõl, a leltárkönyv bejegyzése szerint „egész kemencébõl" kiemelve került elõ.
Több, a középkori kovácsmesterség kiemelkedõ termékének számító, nyilván jelentõsebb épület ajtajában szolgáló kulcsot is õriz a szentesi régészeti gyûjtemény. Ezek egyike a belváros Görgõsnek nevezett részén, a Kurca keleti oldalán, a Tóth József és Hámán Kató (ma Kiss Zsigmond) utcák keresztezõdése környékén került elõ (10. kép). A gótikus stílusban megformált, vasból kovácsolt darab nem számít szokványosnak középkori kulcsaink sorában. Merõben szokatlan a kulcs szárának kettõs kialakítása, ami az eddig ismertektõl elütõ, különleges, egyelõre nem rekonstruálható zármechanizmusra utal. A ritka darab egyetlen ismert hazai párhuzamát ma a kassai múzeumban õrzik.
Ugyancsak kevés emléke maradt fenn Szentes egykor sokrétû középkori gazdálkodásának, növénytermesztésének, állattenyésztésének. A szántást az Árpád-korban ún. vaspapucsos faekével végezték, melyet a késõ középkorban a fejlettebb, ún. fordítóeke váltott fel. A kisebb földmunkákhoz ásót használtak. Egy ilyen középkori ásó töredékét õrzi a szentesi múzeum is (11. kép).
A modern ipari termelés megindulása elõtt Magyarországon a vas igen nagy értéknek számított, így csak a legszükségesebb helyeken alkalmazták. Jellemzõ példa erre a vas ásópapucsok kialakítása. A középkori miniatúrákon is ábrázolt vaspapucsos ásónak nemcsak a nyelét, de az azzal összefüggõ, széles „lapát" részét is fából faragták. Csak a lapátnak a forgatni szánt földdel közvetlenül érintkezõ peremére szereltek vasból kovácsolt, ún. „papucsot", az eredményesebb használat és a hosszabb élettartam miatt. A betakarítást az Árpád-korban fõleg sarlóval, ritkábban ún. rövid kaszával végezték. Mindkét tárgytípus darabjai ismertek Szentes határából, Szentlászlóról.
Még kevesebbet tudunk a szentesiek egykor szintén jelentõs állattenyésztésérõl. Az önellátást meghaladó mértékû, kereskedelmi célra történõ szarvasmarha-tenyésztéssel több nagy határú, legelõterülettel bõven rendelkezõ alföldi település megpróbálkozott a középkor századaiban. E tevékenységet elõsegítette a mindinkább iparosodó, növekvõ lélekszámú, nyugat-európai városok magas hússzükséglete, melyet jelentõs részben a Magyarországról „lábon" nyugatra hajtott szarvasmarhákkal elégítettek ki. Az Alföldet birtokba vevõ török hatalom nem korlátozta e kereskedelmet, hiszen a különbözõ vám- és révhelyek jövedelmén keresztül az oszmán államhatalomnak jelentõs bevétele származott a marhakereskedelembõl. A nyugatra tartó marhacsordák fõ útvonalába esõ váci rév fennmaradt naplói szerint pl. 1563. július 29-én „Aderján Mátétól, Szentös városából 218 darab marha után 10900 akcse a vám… Sarló Jánostól, Szentös városából 78 darab marha után 3900 akcse a vám." 1563. augusztus 30.: „Tegöz Györgytõl, Szentös városából 195 darab marha után 9750 akcse a vám"