6.5:Egy elfeledett Árpád-kori település: a középkori Sajt

A hajdan volt falu lakóinak foglalkozását településük neve õrizte meg számunkra, a Sajt névben ugyanis a magyar „só" õsi alakjára ismerhetünk. A magyar nyelvterületen számos olyan középkori eredetû településnevet ismerünk, amely az ott lakók egykori foglalkozására, kötelezõ szolgáltatására utal - pl. Szántó, Nyerges, Szakácsi, Tímár, Kovácsi stb. -, ezek sorába tartozik a sóra, sószállításra utaló Sajt név is. Természetesen e falvak nem minden népe és nem is az év teljes hosszában volt köteles a megszabott szolgáltatásokat végezni. Jól példázza ezt a Csanád megyei -szintén só szállításával foglalkozó - Maros menti Sajti falu, melynek lakói 12. századi adat szerint évente hat alkalommal voltak kötelesek két hajórakomány sót Erdélybõl Szombathelyre szállítani. Az év többi részében a sajti parasztok többi társukhoz hasonlóan földmûveléssel és állattartással foglalkoztak.

Sajt falu kutatásának története kitûnõ példa arra, hogy hogyan lehet egymást erõsítõ, több évtizedes régészeti, okleveles, helytörténeti és földrajzi kutatások adatainak segítségével hitelesen rekonstruálni egy elpusztult középkori települést. A település emlékanyagának bemutatása közben tett rövid kitekintéseken keresztül általánosítható képet lehet rajzolni Szentes határának többi, elpusztult Árpád-kori falujáról is.

Sajt, több korai magyar faluhoz hasonlóan, viszonylag nagy területet foglalt el Szentes Berekhát határrészében. Ezen belül nem alkotott zárt települési egységet, hanem egymástól akár több száz méterre álló kisebb-nagyobb épületcsoportok képezték részeit. E településhalmaz méreteire jellemzõ, hogy nyugat-keleti irányban a Bánomháti temetõ dombjától egészen a szegvári útig tartott, de észak-déli kiterjedése is meghaladta a hatszáz métert. E többholdnyi területen az elmúlt száz évben számos helyen kerültek elõ az egykori falu régészeti emlékei.

Az elsõ ásatást 1902-ben - egy „legenda" után nyomozva - a régész múzeumõrködésének ötödik évébe lépõ Csallány Gábor végezte az egykori település keleti részén. E lelõhelyrész - az ún. Tetemhalom - kultúrtörténeti hátterének felderítését, valamint régészeti azonosítását Vörös Gabriellának és Rózsa Gábornak köszönhetjük. A szentesi hagyományban ugyanis máig erõsen él egy török-magyar ütközet emléke, amely 1686-ban - máshol 1647-ben - magyar gyõzelemmel zajlott le Berekháton. E csata szerepel a Petrák-krónikában, de több kora-újkori, Szentest ábrázoló kéziratos térkép is feltüntette azt. Az említett ütközet török ill. keresztény halottait a monda szerint két halomban temették el, ezeket a berekháti halmokat még a századfordulón is Tetemhalomnak vagy Testhalomnak ismerték a szentesiek. Az ambiciózus Csallány az ásatások megkezdésekor e - reményei szerint törökkori fegyverekkel, miegyébbel megrakott - sírokra számított. Az akkoriban még jól látszó halmokon a bevált módszer szerint észak-déli „vezérárkokat" húzott. Az egyik halom szondázása teljesen eredménytelen maradt, míg a másik halmon „alig egy-két ásónyomnyi mélységben bukkant az elsõ csontvázra, majd ezt követõen még további harmincra. De miután azok mellett - két bronz fülönfüggõt vagy halántékgyûrût kivéve semmi sem volt, az ásatást a halmon beszûntette." - szól a korabeli hírlapi tudósítás. Az ásató nyilatkozata szerint: „Abból, hogy a Lakos-féle halomban a csontvázak majdnem a földszinten, rendszertelen távolságban voltak egymástól, minden fegyver és egyéb tárgy nélkül, - azt kell következtetni, hogy ezek tényleg harc után temettettek itt el, amikor nem volt idõ mélyebb gödröt ásni. A fegyvereket pedig, mielõtt az elesetteket eltemették volna, vagy hozzátartozóik, vagy az ellenfél elvette az elesettektõl. Legnagyobb bizonyíték erre az, hogy sok csontváznál részint a fej, részint a kar hiányzott, sõt, több helyen több csontváz, vagy több koponya feküdt együtt, ami arra vall, hogy a temetkezés nem folyt le rendes körülmények között."

A Csallány által kiásott „fülönfüggõk" mára elvesztek. Nem sokkal a tetemhalmi ásatás után más leletek is felbukkantak a színen, mégpedig Farkas Sándor jóvoltából, aki Hampel Józsefen keresztül szentesi leleteket ajándékozott a budapesti gyûjteménynek. A „gógányi török temetõ" lelõhely-megnevezés minden kétséget kizáróan a Csallányéval azonos származási helyre utal. Egy korongolt, barna színû, bekarcolt hullámvonaldíszes agyagedény, egy öntött bronz, ovális fején vésett vonalakkal díszített Árpád-kori gyûrû és egy újkori feszítõzabla szerepel a leletek között.

Az elsõ, településre utaló nyomok Sajt egykori területének túlsó, nyugati szélén, a Bánomhát mellõl kerültek elõ, még a két világháború között. A Csongrád Vármegyei Múzeum gyûjteményébe 1929-ben leltároztak be egy korongolt, pirosra égetett, tojásdad alakú, kihajló peremû, középkori fazekat. Blaskovics Béla ajándékaként a múzeumba jutott tárgy lelõhelyének megnevezése „Lövölde, a Bánomháti temetõ mellett" volt. E lelõhelyet az 1950-es évek elején Kovalovszki Júliának sikerült is azonosítania, de újabb leletek elõkerülésérõl nincs adatunk. A kutatás új, immár korszerû eszközökkel véghezvitt fejezetét jelentette Vörös Gabriella és Rózsa Gábor 1986-os sikeres szondázó ásatása a fentebb már említett és általuk újra beazonosított Tetemhalmon. A rövid ásatás egy Árpád-kori köznépi temetõ hét sírjának megtalálását eredményezte.

A terület régészeti feltérképezése 1993-ban kezdõdött újra, amikor Balogh Csilla, Gallina Zsolt, Liska András és e sorok írója, a szegedi JATE Régészeti Tanszékének akkori hallgatói, immár a teljesség igényével láttak hozzá a szentesi régészeti leletek és lelõhelyek összegyûjtéséhez és rendszerezéséhez. Sor került a város déli határának régészeti terepbejárására is, amellyel végre sikerült nagy területen, hitelesen dokumentálni az egykori Sajt falunak a mai felszínen mutatkozó nyomait. A Bánomháti temetõ dombjától délre, az itt kiépített lõtér (lásd az 1929-es lelõhelyet!) körül mintegy 50x150 méteres területen a szántásban nagy számban leltünk Árpád-kori és késõ középkori korongon készült edénytöredékeket, fazekak és cserépbográcsok darabjait. Ugyanott egy vörös homokkõbõl faragott kézimalom egyik kövének töredékét is megtaláltuk. A ma is használt temetõ, illetve a körülötte húzódó, bokros, fás terület sajnos nem tette lehetõvé a lelõhely teljes területének bejárását. Viszont a Bánomháttól néhány száz méterre, keletre húzódó, észak-déli irányú kiemelkedésen, a Várostanyától keletre emelkedõ ún. Lõrinc-háton több száz méter hosszan sikerült követnünk az egykori falu nyomait. A földfelszínen nagy tömegben mutatkoztak bekarcolt vonalakkal díszített, olykor fenékbélyeggel is ellátott Árpád-kori fazék- és bográcstöredékek, ezen kívül találtunk malomköveket és pelyvás anyagú középkori téglatöredékeket is. Az itt gyûjtött leletek tanúsága szerint a település élete már a 10-11. század fordulója körül megkezdõdhetett, a település e részének legintenzívebb korszaka pedig a 12-13. századra tehetõ.

A felszínen található cserepek által jelzett Árpád-kori településobjektumokat felszínre hozó ásatásokra Sajt területén eddig sajnos nem került sor. A 10-13. századi magyarországi településekre leginkább jellemzõ félig földbe mélyített padlójú, ún. veremházat Szentes határában eddig csak Vörös Gabriellának sikerült feltárnia az egyik, Fertõ menti dombháton. Ugyancsak Õ mentette meg 1983-ban az Árpád-kori Szentilona falu néhány objektumát. Az ott feltárt, szabadtéri sütõkemencék és gödrök szintén az Árpád-kori magyar falvak jellegzetes telepjelenségei közé sorolhatóak.

A terület korai magyar emlékeinek sorában utoljára meg kell említenünk a Szentest elkerülõ 451. sz. fõút építése kapcsán 1998-ban végzett régészeti leletmentõ ásatásokat. Ennek során a Várostanya közelében kijelölt, ún. „VI. sz. anyagnyerõhelyen", egy kisméretû, lekopott dombon Szabó Géza egy nagyobb, honfoglalás kori temetõ nyolc, még megmenthetõ sírját tárta fel. Az ásató által a 10. század második felére keltezett temetõ pontosabb értékelésére a leletek közreadása után kerülhet majd sor.

A régészeti adatgyûjtéssel egyidõben, a század közepén megindult a területre vonatkozó középkori okleveles források rendszerezõ gyûjtése. Sajt egykori elhelyezkedésének meghatározásához elsõrendû fogódzót jelentett egy 1332-bõl származó, ún. határjáró oklevél szövege. Ennek ide vonatkozó része - Blazovich László fordításában - a következõ: „… elõször az említett Kurca folyó mellett egy bizonyos dombon egy fûzfa közelében két határjelet emeltek, amelyek közül az egyik Felicián fia Tamás mester Hékéd nevû birtokáig, a másik pedig az említett Szentes nevû birtokáig terjed, azután tovább mentek kelet felé az Ikere folyó és az említett Szentes között, és elérnek egy bizonyos földre, amelyet Üneszéknek hívnak, ezután tovább mennek a déli rész felé Sáp és az említett Sajt birtokok között a határt szétválasztva, ezután tovább mennek egy bizonyos Disznóól nevû földig, átkelve a Kurca folyón a Morotva mocsár és a Borjúól között a Tiszáig mennek, [és ott] kijelölik a mondott birtokok határait, azután a Sajt nevû birtok határain és mezsgyéin belül lévõ Harum, Borjúól, Örvénytó, Juhtó, Sarwltou halastavakat hagyták, hogy ugyanazon birtokhoz helyezzék õket, és oda tartozzanak…" Ugyanebbõl az oklevélbõl azt is megtudhatjuk, hogy Sajton Szent Lõrinc tiszteletére emelt kõtemplom is állt ekkor.

A középkor folyamán a különbözõ birtokok és birtokosok közti határperek - hiteles és pontos nyilvántartások hiányában - igen gyakoriak voltak. Épp ezért a földbirtokok vitatott határait az illetékesek gyakran komoly jogi ceremónia keretében, több hitelesnek tartott személy, esetleg a falu véneinek jelenlétében, személyesen járták végig. E procedúráról nem ritkán írásos feljegyzést is készítettek. Ezek sorába tartozik a fent idézett, 1332-es oklevél is, melyben a vidékünkön õsfoglalónak számító Bor-Kalán nembeli Szeri Pósa nyilatkozik az addig közös nemzetségi tulajdonban lévõ birtokok, Szentes és Sajt falvak átruházásáról a vele rokon Tiszai Pálnak.

Csongrád megye Árpád-kori történeti földrajzának összeállításakor Györffy György vetette föl, hogy a fenti okleveles adatok szerint nyilván valahol Szentes közelében keresendõ Sajt falu esetleg a várostól délre, az újkori térképeken szereplõ Lõrinc-halom közelében lehetett. A máig fennmaradt földrajzi névben jó érzékkel fedezte fel az egykori sajti templom védõszentjének nevét. Ezt az azonosítási javaslatot késõbb a terület középkori településeinek történetét vizsgáló Blazovich László, valamint a Szentes határának helyneveit összegyûjtõ és értékelõ Zsíros Katalin is elfogadta. Az oklevél soraiból kiderül, hogy az egykori Sajt falut Szentes és Sáp között, a Kurcától pedig keletre kell keresnünk. A középkori Szentes a mai belváros helyén állt, Sáp falut pedig - Csallány Gábor, Széll Márta és Béres Mária kutatásai alapján - a Szentes és Szegvár határán emelkedõ Sáp-halom körül azonosították. Az 1993-1995 közti terepbejárások eredményeinek térképre vitele után kiderült, hogy e két pont között, a jelzett területen mindössze egyetlen középkori lelõhelycsoport található, a fentebb ismertetett, több részbõl összetevõdõ faluhely. Ezt a régészeti és történeti földrajzi adatok alapján immár minden kétséget kizáróan Sajt faluval azonosíthatjuk. A leletek térbeli megoszlása azt mutatja, hogy a falu egyes részeinek betelepültsége fennállásának évszázadai során nem volt egyenletes: míg Árpád-kori edénytöredékek a lelõhely egészérõl elõkerültek, addig ennél késõbbi leletekre leginkább a falu nyugati részét képezõ Bánom-hátnál bukkantunk. Nehéz a dolgunk, ha az egykori Szent Lõrinc-templom helyének pontosításával próbálkozunk. A Lõrinc-háton végzett terepbejárások során nem találtunk egyértelmûen templomra vagy a körülötte húzódó temetõre utaló nyomokat. Felvethetõ viszont, hogy az egykori templom nem magán a Lõrinc-háton, hanem attól keletre, a Tetem-halmon feltárt néhány sír által jelzett temetõ mellett állt.

A kérdést hitelesen csak e temetõ 1986-ban elkezdett ásatásának folytatása válaszolhatja meg.