Aranyozott bronz körmeneti kereszt Szentes-Bökény, Körös-partról (5. kép) | 6.4:Szentes vidéke a fiatal magyar államban Anonymusnak, a magyar honfoglalás eseménytörténetét tárgyaló 1200 körül írott gestája szerint a Tisza völgyének Körös-torkolat körüli részét Ond vezér népe szállta meg. A 10. századi Alföldre vonatkoztatható írott forrásaink száma meglehetõsen csekély. Jobb híján csak az államalapítás korában, Szent István uralkodásától kezdve sûrûsödõ hazai források adatainak a korábbi évszázadra való visszavetítésével próbálkozhatunk, bár e módszer magában rejti a tévedés lehetõségét. Nem tudjuk, vajon Szentes vidéke beletartozott-e az államalapító király egyik leghatalmasabb hazai ellenfelének, a Körös, a Tisza és a Temes mentén a központi hatalomtól függetlenedni igyekvõ, - Kristó Gyula kifejezésével - önálló „törzsi államot" kiépítõ Ajtony szállásterületébe. Amennyiben tényleg Ajtony uralta Szentes vidékét, úgy a központi állam- és egyházszervezés csak Istvánnak a Maros mentét meghódító 1028 körül lezajlott hadjárata után kezdõdhetett meg. Szentes és környéke közigazgatásilag a csongrádi megyésispán fennhatósága alá került. A megyének is nevet adó csongrádi vár korai történetével kapcsolatban rengeteg még a megoldásra váró kérdés. Maga a „Csongrád" név szláv eredetû, jelentése „fekete vár". Keletkezését, ami minden bizonnyal a honfoglalás elõtti idõbe nyúlik vissza, a dunai bolgárok 9. századi alföldi jelenlétével szokás összekapcsolni. A történeti kérdésekben hitelesnek csak fenntartásokkal tartható Anonymus szerint Csongrádot Ond fia, Ete építtette a honfoglalás után a környék szláv lakosságával. Ezek nevezték volna el a föld-fa konstrukcióval készült várat saját nyelvükön Csongrádnak. Megyénk legkorábbi központjával kapcsolatos bizonytalanságainkat csak növeli, hogy száz év intenzív régészeti kutatása sem tudta a középkori Csongrád városának és várának régészeti nyomait azonosítani. A mai Csongrád belvárosában folytatott kutatások e tekintetben teljesen eredménytelennek bizonyultak. Az utóbbi években merült fel, hogy az egykor hatalmas várat és a mellette felépült, Idrisi arab utazó által 1153-ban gazdagnak mondott várost nem a mai Csongrád helyén, hanem esetleg a Tisza túlsó, vagyis szentesi oldalán kell keresnünk. Támogatják ezen elképzelést a Magyarországot ábrázoló, legkorábbi térképek is, melyek Csongrádot minden esetben a Tiszától keletre ábrázolják. Az egyik 1699-es német nyelvû térképen egyenesen két Csongrád látható: a Tisza bal partján „Alt Csongrad" szerepel, míg a jobb partján, a mai hasonnevû város helyén az újabb Csongrád helyezkedik el. Az új város és vár a térképek adataiból kikövetkeztethetõen valamikor a 16. század végén, az eredeti Csongrád elpusztulása után kerülhetett át a jobb partra, amikor a törökök a tiszai átkelõt egy új, addig elõzmény nélküli palánkvárral igyekeztek megerõsíteni. A fenti meggondolások alapján valahová Szentes határába lokalizálható várat feltételesen a Kurca partján, a Veker-torkolattal szemben, a Felsõrét síkjából kiemelkedõ dombbal, Várháttal azonosíthatjuk. A dombon, ahol már Csalog József is egy földvár meglétét tételezte fel, legutóbb Lõrinczy Gábor végzett kutatásokat, és neki köszönhetjük a Csongrád-probléma legutóbbi, legteljesebb összefoglalását is. Természetesen a kérdést ma még korántsem tekinthetjük lezártnak. Újabb, esetleg perdöntõ adatokat egy várháti ásatás szolgáltathatna. Szent István király és utódai a 11. században területünkön is kiépítették, majd megszilárdították az egyházi szervezetet. Szentes és vidéke a minden valószínûség szerint I. István uralkodásának utolsó szakaszában alapított váci püspökség tartományába került. A környéken mûködõ lelkészek és plébániák közvetlen felügyeletét a csongrádi várban székelõ fõesperes látta el. Itt állhatott a fõesperességi templom és a csongrádi várnépek plébániatemploma is. Az államalapító király ismert törvényét követõ évtizedekben megindultak a magyarországi templomépítkezések is. Régészeti módszerekkel biztosan Szent István korára, vagy egyáltalán a 11. századra keltezhetõ templomépületet Szentes határában eddig nem sikerült találni. Ennek egyik magyarázata lehet, hogy legkorábbi keresztény templomaink egy része fából épülhetett. E földfelszíni fakonstrukciók régészeti nyomait eleve nagyon nehéz megtalálni. Sok esetben feltételezhetjük azt is, hogy egy-egy faluközösség az Árpád-kor késõbbi szakaszaiban az elõzõleg fából összerótt szentegyháza helyébe kõbõl vagy téglából emelt - immár maradandóbb nyomokat hátrahagyó - templomot, melyek ásatásaink során rendre elõ is kerülnek. Természetesen a kiterjedt középkori falufeltáró ásatások alacsony száma, valamint az intenzív mezõgazdasági mûveléssel okozott pusztítás is felelõs lehet korai építészeti emlékeink hiányos ismeretéért. Régészeti feltárással több Árpád-kori templom maradványait sikerült megtalálni Szentes környékén. Alább még részletesen lesz szó Besenyõ falu szentegyházáról, amely az egykori hasonnevû halom tetején állt, valamint Donáttornya templomáról, melyet Külsõ-Dónáton, a Dóczi-tanyánál sikerült megtalálni. Horváth Ferenc véleménye szerint román kori elõzményekre épült a cserebökényi Ecser falu ma romként látható, gótikus stílusú temploma is. A város déli határában a Kórógy ér mindkét partjára, így a szentesi oldalra is kiterjedt a mai Derekegyház falu középkori elõdjének számító település. Ennek - szintén az Árpád-korban emelt - templomát Hegedûs Katalin tárta fel a Kórógy bal partján, az Ibolyásdombon. Valószínûleg Szentlászló falu egyházával azonosíthatjuk azt a templomnyomot, melyre 1935-ben Csallány Gábor bukkant rá a szentlászlói határban. A Veker bal partján, a szarvasi út mentén, Fekete János állatorvos tanyája közelében fekvõ, mára az alapokig elpusztult épület mellett megtalálta a körülötte húzódó temetõ néhány sírját is. Ugyanennek a temetõnek kiszántott sírjait 1957-ben mezõgazdasági munkára kirendelt szentesi iskolások is megtalálták. Bejelentésük alapján Csalog Józsefnek sikerült újra azonosítania a helyszínt. Néhány templomépülettel kapcsolatban nem állnak rendelkezésre régészeti megfigyelések, de középkori írott forrásaink alapján legalább egykori fennállásukról hírt kaphatunk. Okleveles adat alapján biztosan tudjuk, hogy Szentesen, valahol a mai Szent Anna-templom közelében állt a Szent András tiszteletére emelt kõegyház, míg az egykor Berekháton húzódott Sajt faluban épített templom védõszentje Szent Lõrinc volt. E biztos nyomokon kívül jó néhány más, Árpád- és középkori faluval kapcsolatban merült fel egykor templomos voltának lehetõsége. Magyarország középkori eredetû faluneveinek egy jelentõs csoportját alkotják azok az elnevezések, melyek megegyeznek az ott felépített templom védõszentjének, patrónusának nevével. (Pl. Szávaszentdemeter, Dicsõszentmárton, Pusztaszentlászló, Sajószentpéter stb.) Ilyen meggondolások alapján több Szentes környéki falut is az egyházas helyek közé sorolhatunk. A Kurca és a Tisza között, Szentestõl nyugatra emelkedõ Szentilona dombon, más néven Ilonaparton állt az írott forrásban is említett Szentilona falu, melynek régészeti nyomait több alkalommal sikerült fellelni. A Szentilona domb északi részén 1933 és 1974 között Csallány Gábor, Csalog József és Hegedûs Katalin leletmentõ ásatásai és helyszíni szemléi nyomán egy nagyobb Árpád-kori temetõ 15 sírját sikerült dokumentálni. E helyrõl Zalotay Elemér egy 1947-es levelében azt írta, hogy itt rövidesen egy „Árpád-kori templomalapot és körülötte elterülõ sírmezõt" tervez feltárni. Az ásatás sajnos elmaradt. Csalog József ásatásán 1960-ban ugyanitt elõkerült viszont egy régészeti jelenség, melyet az ásató „vályogfal sárga agyagmaradványaiként" értékelt. Sajnos errõl annak idején nem készült pontos ásatási dokumentáció, így ma már nem lehet eldönteni, vajon ez az építmény volt-e Szentilona - településnevébõl következtetve egykor biztosan létezõ - középkori temploma. Neve alapján templomos hely lehetett a fábiánsebestyéni út mentén a Kántor-halom körül állt Szentmihályegyháza nevû középkori falu is. „Szentegyháza talpkõveit vagy is fundamentomát az 1825ik Esztendõben ásták ki sok téglát belõle ki szedvén" - írja a Petrák-krónika. A halmon 1952-ben Árpád-kori hajkarikákat találtak, melyek esetleg templomkörüli temetõbõl származhattak. Kovalovszki Júlia terepbejárás során a halom közelében, az út túloldalán középkori téglákat talált, melyek szintén épületre, esetleg templomra utalhatnak. Hasonló adatot õrzött meg a krónika a középkori Tõke faluval kapcsolatban is: „Szentegyháza még az 1700dik Esztendõben is tetéj nélkül pusztán állott hanem azután a kõvetkezõ evekben egy kis ótska kápolnájával edjütt el pusztult." Egykori templomának piros tégláira utalhat a középkori Veresegyház falunév. E település - melynek régészeti nyomait egyelõre nem tudjuk azonosítani - a hasonnevû pusztán állhatott Szentes keleti határában, Cserebökény szomszédságában. Templom létezhetett egykor Kistõkén, a Karácsonyteleknek nevezett földháton, a Lakatos-tanya mellett is. Amint azt Zalotay Elemér - az ott lakók beszámolója alapján - az 1920-as években lejegyezte, földforgatás alkalmával egy hosszabb téglafal maradványát találták itt. Az elõkerült téglák egyikét - mérete 5 x 15 x 30 cm volt - Zalotay középkorinak határozta meg. Az adatközlõ elmesélte még, hogy a falban ablak nagyságú bolthajtásokat látott. Az elõadó, Földvári nevû ember szerint „az elõzõ korban kis cellákat is szedtek fel, melyek bizonyára a monostori barátok lakóhelyei voltak". A szomszédos tanya udvarán a visszaemlékezõ szerint kocka alakú, lapos burkoló téglákat leltek. Itt egy nedves, záporos esztendõben két helyen is besüppedt a föld. A gödrökbõl hullámvonalas bekarcolásokkal díszített vastag edénycserepek kerültek elõ. A gödröket késõbb betemették, ásatás vagy régészeti kutatás azóta e területen nem folyt, így egyelõre a karácsonytelki lelõhelyet is feltételes templomhelyeink közé kell sorolnunk. A középkori egyházak templomi felszerelésébõl, kegytárgyaiból - pl. gyertyatartók, füstölõk, keresztek stb. - melyeket a középkori írott források sokszor dicsérõ szóval emlegetnek, a történelem viharos pusztításai miatt sajnos csak igen kevés maradt ránk. Területünk legértékesebb lelete Szentes határának északi szélén, Bökényben, a Körös partján került elõ talán a századforduló táján (5. kép). A tárgyat halászok találták a folyó partján egy nagyobb áradás levonulása után. Az aranyozott rézbõl készült ún. körmeneti kereszt a szentesi gimnázium gyûjteményébe került, majd azzal együtt 1903-ban jutott a múzeumba. E kereszteknek a középkori liturgia szerint két funkciója is volt. Rendszerint a templom oltárán álltak talpazatukra erõsítve, de körmenetek, nagyobb egyházi ünnepek idején rúdra erõsítve is hordozhatták azokat. Egy másik, ehhez hasonló kereszt töredéke is elõkerült, de sajnos szintén szórványként, valahol Kunszentmárton és Szentes között. Ezt a vekertanyai iskola tanítója, Bargár Ödön kapta az 1930-as években egy útkaparótól, aki elmondása szerint az országút árkában embercsontokkal együtt találta. A tanító bátyja, Emil ajándékozta a tárgyat a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Szentes környékének települései szervesen illeszkedtek az ország kereskedelmi és közlekedési. hálózatába. Az ország központi része, Buda felõl szárazföldön érkezõk, az õsi Bödi (Böldi) réven kelhettek át a Tisza bal partjára, hogy útjukat Csanád vagy Arad felé folytassák. E nagy fontosságú és stratégiai jelentõségû révhely a mai csongrádi Tisza-hídtól kissé délre mûködött. A középkorban a maitól gyökeresen különbözõ vízviszonyok uralkodtak a Tisza mentén. A jelenleginél magasabb vízállás miatt a révet keletrõl övezõ rész, a Tiszától a Kurcáig tartó szentesi Felsõrét, az év nagy részében vízzel borított, süppedékes, száraz lábbal nehezen vagy alig járható táj képét mutatta. A révtõl az országút - melyet valószínûleg már a középkorban is mesterséges töltéssel erõsítettek ill. emeltek meg - keletre tartott egészen a kurcai átkelõig. Itt állhatott egykor az õsi vámszedõ hely, melyet az 1075-ös garamszentbenedeki alapítólevél említ elõször. A 19-20. századi szabályozási munkálatok elõtt a Tiszához hasonlóan a Kurca is bõvizû, széles és veszélyes folyó volt, az utazók, kereskedõk ezért semmiképp sem kerülhették el a kiépített átkelõhelyet, és ezzel együtt a vám megfizetését. A középkorban a mainál jóval nagyobb jelentõséggel bírtak a vízi utak. A gyakran elképzelhetetlenül rossz állapotban lévõ szárazföldi útvonalakkal szemben a vizek nyáron hajóval, télen korcsolyával, szánnal kitûnõ közlekedési lehetõséget biztosítottak. Az egykor a mainál bõvizûbb erek - a Veker-, a Kórógy-, a Mágocs-, a Tõke-ér és a többi, a fõfolyókkal közvetett kapcsolatban álló, kisebb vízfolyás - jelentõs kereskedelmi forgalmat bonyolítottak. A néphagyomány a közelmúltig fenntartotta e kapcsolatok emlékezetét, eszerint a szentesi hajósok egészen Váradig és Szolnokig eljutottak, különféle árukat; fát, gyümölcsöt fuvarozva. Nem lehetett ez másként a középkorban sem. A helyben beszerezhetetlen alapanyagokat, pl. fém nyersanyagokat - vasat, rezet, nemesfémeket -, az ebbõl készült árukat éppúgy kereskedõk hozták Szentes tájára, mint az építõ- és malomköveket, finomabb textíliákat, üvegeket, egyéb iparcikkeket. A középkor századaiban különös jelentõséggel bírt a só kereskedelme. (Ne feledjük, hogy a só századokon keresztül nemcsak az ételek ízesítésére szolgált, hanem a hús tartósításának szinte egyedüli eszköze volt!) Mivel az ország keleti részén, Erdélyben található gazdag sóbányák döntõ többsége királyi tulajdonban volt, a Kincstár komoly jövedelemre tett szert ennek kereskedelmébõl. A királyi sót az uralkodó ezzel megbízott szolgálói és tisztviselõi kocka alakú tömbök formájában, lehetõség szerint vízi, ennek hiányában szárazföldi úton fuvarozták. A bányákból a kijelölt központi sókamarák raktáraiba vezetett a só hivatalos útja, csak innen szállíthatták tovább, egészen a felhasználás helyére. Erdélybõl a Maros vizén, nagy hajók rakományaként jutott el a szegedi kamarához, hogy innen az ország távolabbi részei felé szállítsák tovább. E távolsági sókereskedelemben jutott szerep egy mára elpusztult, egykor Szentes mellett állt településnek, a középkori Sajt falunak. |