1.3.4:Az év ünnepei és a jeles napok

Számtalan népszokás kapcsolódik az évszakok váltakozásához, a napfordulókhoz. A téli napfordulóhoz fûzõdõ hagyományok a leggazdagabbak. A téli ünnepkör szokásai (Andrástól-vízkeresztig: november 30-január 6-ig) az évkezdésre utalnak. A jóslások, a jövõt befolyásoló rítusok, szertartásos cselekedetek egy-egy jeles naphoz kapcsolódtak: pl.: Luca napjához (december 13.). Az asszonyoknak dologtiltó nap volt Luca, csak a legszükségesebb munkát végezhették el, még a szemetet is csak a szoba sarkába söpörhették, hogy ki ne dobják a szerencsét. A fiatalok sem szomszédolhattak ilyenkor, otthon kellett ülniük, hogy a jövõ évben jól üljenek a kotlók. Úgy hitték, ha Luca napján férfi jön elõször a házhoz, akkor a jövõ évben kikelõ csirkék között sok kakas lesz. A természet szeszélyének kiszolgáltatott parasztembert különösen érdekelte a jövõ esztendõ idõjárása, ezért készítette a Luca-naptárt. A naptár különbözõ változatokban készült, sokan még ma is csinálják. (Az egyik változat: megfigyelték Luca és karácsony közötti tizenkét napot, és egy-egy nap jellemzõibõl következtettek a jövõ év egy-egy hónapjának idõjárására.)

A téli ünnepkör legnagyobb ünnepe a karácsony. December, advent, karácsony hava már az ünnepre készülõdés jegyében telt. Ekkor már jártak a betlehemesek. A karácsonyi szokások a háromnapos ünnepbe sûrûsödtek. Karácsony szombatja (december 24.) böjtnap volt még a reformátusoknál is. Napközben bagolytüdõt (aszalt alma) csemegéztek. Délben mézes, mákos gubát ettek zsír nélkül, csak vacsorára került az asztalra a hurka, kolbász meg a diós, mákos hajtogatott és a rétes. Ezen az estén, legtöbb helyen elkészült a karácsonyi asztal is. A sütõabrosszal leterített asztalra állították a karácsonyfát (nem volt általános), az asztal alatt elhelyezett kasba szénát tettek: "ez a kis Jézus ágya" - mondták. Volt, aki Lucától karácsonyig minden nap vitt be egy maroknyi szénát, és karácsony éjszakáján ezt adták az állatoknak. Éjfélkor vederbe tett piros almáról meg is itatták az állatokat. Az emberek is piros almáról ittak szentestén, hogy egészségesek maradjanak a következõ évben.

A karácsony családi ünnep volt mindig. Ilyenkor még a távoli rokonok is ellátogattak egymáshoz. A szentesi, nagy kiterjedésû tanyavilágból "hazajöttek" a városi házhoz, ahol az öreg szülõk laktak, és a család együtt elment az ünnepi istentiszteletre, misére. Régen az ajándékozás nem volt szokásban, az összetartozás megtestesülése az együttlétben volt.

A két karácsony köze ("Krisztus születésnapjaként számontartott két dátum között a naptárváltozások következtében kialakult átmeneti idõ." MNL 5. k. 303. o.), karácsonytól vízkeresztig (január 6.) idõszaka is gazdag volt hiedelmekben. Nem mostak, ui. nem volt szabad kiteríteni a ruhát, mert ahány darab lóg a padláson, annyi dög lesz a következõ esztendõben. Nem fakadoztattak kását, így disznót sem vágtak. A két karácsony közének jeles napja volt az aprószentek, december 28-án. Szentesen az volt a szokás, hogy reggel, még az ágyban megsuprikálták a gyerekeket. Leginkább az anya fogta az elõkészített nyírfavesszõ köteget, és kezdte csapkodni, suprikálni az ágyból kiugráló gyerekeket, és közben kérdezte: "hányan voltak az aprószentek?". És addig suprikált, még mindenki nem mondta külön-külön: "366-an meg egy füstös fazékkal". A suprikálásnak bajelhárító szerepe volt: úgy hitték, ezzel távol tartják a betegségeket.

Vízkereszttel (január 6.) vége volt a karácsonyozásnak, lebontották a karácsonyi asztalt, kirakták a fenyõfát, ha állítottak. Vízkereszttel elkezdõdött a farsang, amely hamvazó szerdáig tartott. Ez volt a bálak, vigaszságok, disznótorok ideje. Disznót már karácsony elõtt is vágtak, de adventben nem vigadtak. A disznótoroknak a parasztság körében, szinte a 20. század utolsó harmadáig színes játéka volt a pucorköszöntés.

A köszöntõk hívatlan vendégként érkeztek, és rigmust mondva léptek a házba:

"Köszöntöm a pucrot,
Pucornak pál-anyját.
Áldja meg az Isten
A házigazdáját!
Benéztem az ablakon,
Málé volt az asztalon,
Legyen a gazdáé.
Tyúk ide combos,
Gúnár ide, gangos,

Kalács ide fonatos.
Érzem a jó szagot:
Bárcsak nékem adnák.
A leghátsó combját,
Ha nekem nem adják
A hátsó lábát,
Meg az egyik oldalszalonnáját,
Lepje meg a tetû,
Akkora, mint egy kesztyû."

Jó estét kívánok! (P. I. 226-227. o.)

A maskarába, legtöbbször cigánynak öltözött pár sokszor igen sikamlós tréfával és szabados viselkedéssel szórakoztatta a vendégeket. Ezért vacsorát kaptak vagy kóstolót a kosarukba.

A szórakozással telt farsang húshagyó keddel, hamvazó szerdával lezárult, és kezdõdött a nagyböjt, amely húsvétig tartott. A katolikus vallásúaknak szigorú böjtöt jelentett, még azt az edényt is elrakták, amiben zsírosat fõztek. A reformátusok csak a húsvét elõtti nagypénteken böjtöltek. Ezen a napon reggel fõtt tojást ettek, délben halas krumplilevest hal nélkül, (sok hagyma, krumpli vízben megfõzve, só, paprika) és csíramálét. Délután pattogatták a kukoricát. Ekkorra már a pattogatnivalót megfújták a bûti (böjti) szelek", jól kiszáradt. Nyílt tûzön, a szabadban pattogatták, "riszálták" a kukoricát a nagy tarhonyarostában. Közben a tüzet körülálló gyerekeket ugrálásra bíztatták: "gyorsan ugráljatok, hogy a kukorica is olyan gyorsan pattogjon!".

A húsvét legjellemzõbb népszokása nálunk is a tojásfestés és a locsolkodás volt. (A tojásfestéshez vereshagyma héjából fõzték a festéket.) Húsvét másnapján a locsolkodók korán elindultak, hogy minden rokonbeli és ismerõs lányt meglocsoljanak. A locsolkodásnak még a 20. században is élt az az õsi változata, hogy a szabadban, a kútnál öntözték meg a legények a lányokat. A locsolókat illett megkínálni: sonkával, kocsonyával, kaláccsal, süteménnyel, amely legtöbb helyen vízenkõtt volt. (Sajátos kelt tésztából készült sütemény.) A bor is ott volt az elõre megterített asztalon. A locsolkodásért piros tojás járt.

A másik tavaszi ünnep pünkösd már a sûrûsödõ mezõgazdasági munkák idejére esett. Mindig megünnepelték, templomba mentek. Ünnep másnapján általában bál is volt, és ezután egyre kevesebb idõ maradt a szórakozásra. A tavaszi és nyári munkák, fõleg az aratás, cséplés a parasztembernek minden idejét, erejét lekötötte. Társas összejövetelekre nem volt mód, majd csak õsszel, a kukoricafosztásban.

Szeptemberre, októberre befejezõdött az év terményeinek betakarítása, és elkezdõdött a szántás-vetés, a jövõ évi kenyérnek való, a búza vetése. A természet megváltoztathatatlan ismétlõdése szigorú keretet adott a paraszti életnek. A természet örök körforgásában benne volt az újrakezdés "törvénye", és a hagyományok is a folytonosság tudatát erõsítették.

Irodalom

Kis Bálint 1836., Sima László 1914. I. 384-414., Nagy Imre 1928., Nyíri Antal 1948., Papp Imre 1982.,

Juhász Antal 1990., Zsiros Katalin 1990., Takács Edit 1997.