1.3.3:A népszokások A népszokás "a kultúra hagyományozódásának spontán formája, az a keret, melyben a nép ünnepe és hétköznapja lejátszódik. Közösségi magatartásmód és cselekvésmód; olyan viselkedési mód, melynek a közösség tagjai alávetik magukat, mert megfelel az élõ kulturális hagyománynak. Egyszerre illemtan, erkölcsi kódex, íratlan törvény, mûvészet, költészet, színjátszás, mítosz és mágia." (M. nm. 9.) Az ünnepi szokások egy része az emberi élet nagy fordulóihoz kapcsolódnak. Az élet elsõ nagy pillanata: megszületni. A születést megelõzõ idõszakban megkülönböztetõ figyelemmel vették körül a gyermeket váró anyát a családban, a rokonságban, a szomszédok, ismerõsök. Hogy "várandós", nyilvánvalóvá akkor vált, amikor már az anya alakján is meglátszott. Ilyenkor mondták: "megtetszik rajta, szépen gömbölyödik". Különbözõ jelekbõl már elõre jósoltak, hogy fiú lesz-e vagy lány: ha hegyes volt a várandós asszony hasa, akkor fiút vártak, ha gömbölyû, lányt. Az újszülöttet élete elsõ pillanatától rituális cselekedetekkel próbálták megóvni minden rossztól, rontástól. Az elsõ fürdõvizet a néphit szerint napnyugta elõtt kellett kiönteni, hogy a gyermek jó alvó legyen. Az anyának ebben az elsõ fürdõlében, meg kellett mosnia az arcát. Ezen kívül különbözõ mágikus cselekedetekkel védelmezték az édesanyát és az újszülöttet. Igyekeztek megkeresztelni minél elõbb a gyermeket. A templomi keresztelõrõl hazatérve a keresztanya az ajtóban megállt a pólyás gyerekkel a kezében, és a következõket mondta: "Pogánykát vittünk, báránykát hoztunk." Ezután letette a bepólyált gyermeket a földre, és a küszöbön át begurította. Az anya elsõ útja is a gyermekágyból felkelve a templomba vezetett. A házasság az emberi élet második, döntõ állomása. A házasságkötési népi ceremóniák a leánykéréshez, az ezt követõ kézfogóhoz (eljegyzés) és a lakodalomhoz kapcsolódnak. A kézfogón történt meg a jegyajándék átadása. A 18. században a leány ajándéka "egy pár keszkenõ" és anyagi lehetõségéhez képest "egy pár fehér öltözõ" (gyolcsing, gatya). "A legény ad, ha adhat, arany csipkés anglia - posztó vagy kamuka elõkötõt, avagy csak egész rását selyem csipkével, csizmát, övet, kést, fátylat, vagy fõkötõre valót, fõkötõt, ezüst tûket…" (K. B. 298. o.) A menyasszony az esküvõig ebben a jegyruhában járt a templomba vasárnaponként. A jegyajándék, különösen a szegényebb rétegben, a 19. században nagyon leegyszerûsödött: "… a férfi adott néhány forintot, a lány pedig egy pár keszkenõt" (S. L. 407. o.). A 20. század elejérõl, 1910-bõl is van adatunk: "Az eljegyzéskor a menyasszony kapott jegypénzt és a võlegény jegykendõt. A jegykendõ nyakbavaló, rojtos, dohányszínû selyemkendõ volt. Nagyon drága, szép kendõ volt, dús rojttal. Volt, aki csak fejrevaló kendõt adott" -mesélte egy szemtanú az 1960-as években. (A jegyajándékot a jegygyûrû a 20. században váltotta fel.) A jegyajándék a fiatalok gazdasági, társadalmi helyzetétõl függött. A lakodalom napját legtöbbször megbeszélték a jegyváltáskor. A kézfogó és a lakodalom közötti idõszakban felkészült a két család a nagy eseményre. A figyelem központjában, a készülõdés lázában is, a jegyespár volt. A tágabb környezet is tudomást szerzett az eljegyzésrõl. Megbeszélték, összeillenek-e, jó dolgosak-e, milyen élet vár rájuk, és még sokféle vélemény elhangzott ilyenkor. Ebben az idõben a család nagyon féltette a menyasszonyt a rontástól, ezért a kézfogótól a lakodalomig "ezüst koronán járt", hogy elhárítsák a bajt. (Ezüst koronát tettek a cipõjébe.) A lakodalom elõtt való héten egyre "sûrûsödött" a munka: a võfélyek hívogattak, és elkezdõdött a tésztasütés, csigacsinálás. "Drága étel volt ez - jegyzi meg Kis Bálint tiszteletes - Vida Mihálynál, pl.: a csigacsináló asszonyok lakodalom elõtt való héten hat akó bort ittak meg." (1 akó kb. 50 l.) (S. L. 409. o.) Ma már kevesen tudnák megmondani, hogy miért kellett a lakodalmi húslevest csigatésztával enni, vagy miért volt elmaradhatatlan a tejbekása a lakodalmi "étrendbõl". Õseink hite szerint a sok apró tészta, a csiga, a rizskásaszemek, a sokasodás, a szaporaság jelképei. Már a lakodalomban fontosnak tartották, hogy ilyen formán is befolyásolják az új pár termékenységét. Mondták is jókívánságként: "Szaporodjatok!" A több hetes készülõdés után a lakodalom napján mindenkire nagy feladatok vártak. A lakodalmi ceremóniák szervezõi, irányítói a võfélyek voltak. A võlegény búcsúztatása és a menyasszony kikérése a nagyvõfély szerepköréhez tartozott, a kisvõfélyhez pedig a menyasszony búcsúztatása. Ezután elindult a lakodalmas menet az esküvõre, ahová gyalog vagy lovas kocsival mentek, és nagy kerülõvel, hogy minél többen lássák a menyasszonyt. Sõt, mindent megtettek, hogy felhívják magukra a figyelmet: a bámészkodókat borral, kaláccsal kínálták, hujjongattak, rigmusokat mondtak: "Arany bárány, arany kos, Szép menyasszonyt viszünk most." "Piros alma, gömbölyû A menyasszony gyönyörû." "Ez az utca petrezselyem, A menyasszony talpig selyem." "Ez az utca véggel erre, Szép menyasszonyt visznek benne." "Aki minket nem néz jónak, Teremtse az isten lónak." Az esküvõ után a lakodalmi menet kettévált: a menyasszony vendégei a lányos házhoz mentek, mert ott is volt lakodalom. Innen, aki akart, éjfélkor elment a "kállátós" (kárlátó) vendégekkel a võlegényes házhoz. Akkorra odaértek, mikor a menyasszonyt kontyolták. A felkontyolt menyasszonyt (hosszú haját kontyba rakták és bekötötték a fejét) a võfély visszavezette és felköszöntötte: "Újság van közöttünk, mit közhírré adok, Leányok serege eggyel megapadott, Asszonyok serege eggyel szaporodott." Az esküvõ Szentesen kb. a 20. századig szerdán volt, és az ezt követõ lakodalom napokig eltartott: egy-egy jómódú gazdacsaládban szerdától-vasárnapig. A több napig tartó lakodalomban végig lehetett enni azt az ételsort, amit Kis Bálint leírásában olvashatunk: "1. Csigaleves 2. Hús tormával, vagy más mártással 3. Töltött káposzta, rajta kolbász 4. Malachús mézes mazsolával 5. Marhaláb savanyú lével, melyben zsírban sütött, kockára vágott kenyér és sok vereshagyma volt 6. Hurka rizskásával és tüdõvel megtöltve és pacal tejfölös lével 7. Aprójószág szárnya, nyaka, apróléka valami édes lével 8. Ezek után jöttek a sültek: marha, sertés, lúd, pulyka, kappan, bárány, nyúl, olyan bõséggel, hogy ezekkel is megelégedhetett volna tisztességgel a lakodalmi nép. 9. Berekesztette mindezeket a sok kalács, rétes, perec, gyümölcs. S mindezekre itták azután a tengernyi bort." (S. L. 409. o.) A 20. századra azonban már nemcsak a ceremóniák egyszerûsödtek, hanem a lakodalmi vacsorák is. A parasztság körében általános volt: tyúkhúsleves csigatésztával, birkapaprikás; édesség: aprósütemény (cukmis=tésztasós sült tészta), fõtt-perec, kalács és bor. A lakodalom után elkezdõdött az új pár önálló élete. A 20. században már általános volt, hogy a fiatalok nem maradtak a szülõi házban. A földi élet utolsó állomása: a halál. Sokféle oka lehet annak, hogy a halállal és a temetéssel kapcsolatos szokások, hiedelmek jó része elfelejtõdött. Legtovább élt az a szokás, ha halott volt a házban, akkor az órát megállították, a tükröt fekete kendõvel letakarták. A végsõ tiszteletadás elmaradhatatlan része volt nálunk is a virrasztás, a siratás és a tor mindaddig, még háztól temettek. A háznál, otthon a tisztaszobában kiterített halottat a siratóasszonyok és a rokonság nõ tagjai körülülték, egész éjszaka virrasztották és egyházi énekeket énekeltek, a férfiak pedig egy másik helyiségben beszélgettek, iszogattak. Beszélgetés közben felemlegették a halott múltját, életét. Ha fiatal volt a halott, akkor menyasszonynak illetve võlegénynek öltöztetve ravatalozták fel. Utolsó útjára pedig menyasszonynak vagy võlegénynek öltöztetett fiatal és koszorús párok kísérték. A fiatal halottnak lakodalommal felérõ tor járta: "elülték a lakodalmát". A toron lakodalmi étrend volt, csak võfély nélkül. A torra emlékeztetõ szokásként szórványosan még élt az 1950-es években, hogy a rokonság a temetés után visszament az elhunyt otthonába, ahol frissen sült kenyérrel vagy kaláccsal és borral, esetleg pálinkával kínálták.