A kovácsmûhely "lelke": jobbra szemben a kohó tûzhelye, alatta bõr fúvó lábtartója, jobbról szeneslapát, a falon szerszámtartó. (Számel Lajos mûhelye 1978) ( B. I.) (32. kép)
A kovácsmûhely része: szerszámtartókon szemben kovácsoltvas kulcsok, jobbról felül tûzifogók, alól kalapácsok (Számel Lajos mûhelye 1978) (B. I.) (33. kép)
Kovácsmûhely alaprajza (34. kép)
3.4:Kovácsok és bognárok
Szentes - az alföldi városokhoz hasonlóan - a török uralom után, a 18. század elején benépesült, gazdasága megélénkült. Céhes ipara a század közepétõl szervezõdött újjá. 1743-ban elõször a csizmadiák hoztak létre céhet. A kovácsok és a kerékgyártók 1818-ban szerezték meg közös céhes mûködésüket biztosító "privilégiális levelüket" (szabadalmas levelüket).
1828-as összeírás szerint a Tisza-parti városban 30 szakma képviselõi között a kovácsok 32, a kerékgyártók 19 mesterrel szerepelnek. (A mesterek számánál a kovácsok legalább háromszor, négyszer, bognárok kétszer annyian dolgoztak a segédekkel és az inasokkal együtt.)
A helyi céhek létrejötte elõtt, alatt és után (az Ipartestületek mûködése idején) is számolni kell az úgynevezett kontárok és specialisták (elsõ esetben ipart tanult nem céhtag iparosok, második esetben barkácsoló földmûvesek, gazdák) mûködésével. Az utóbbiak a céhes és ipartestületi tag mestereknél olcsóbban dolgoztak.
Szentesen a 20. század elejére mezõvárosi jellegû, szerény gyáripar, gabonaõrlõ gõzmalmok, gõzfûrész üzemek, tégla- és cserépgyárak alakultak ki. De a helyi és környékbeli népességet meghatározó gazdálkodó, földmûves, avagy õstermelõ réteg mindennapos igényét -a malmokon kívül - ekkor is a kisipar, a kézmûvesség elégítette ki.
Egy-egy alföldi város, így Szentes tanyavilágba vezetõ útjain, utcáin lakóházakból nyíló iparos mûhelyek, fõként kovács-, bognár-, szíjgyártó-, szabó-, csizmadia-, majd cipész- és susztermûhelyek váltották egymást. Ezek közül a tanyai gazdaságból jövõ, aztán oda visszatérõ parasztembernek a kovácsmûhely volt a legfontosabb. A két világháború között a mesterek 57 kovácsmûhelyt tartottak számon Szentes bel- és külterületén.
A kovács patkolta meg a lovat, õ készítette a kocsik vasalását. Megjavította a maga készítette vasalásokat, a paraszti gazdaság szerszámait, ásót, kapát, gereblyét, ekét, ekekapát, boronát és a vetõgép kerekét, kormányát, de szükség esetén készített új boronát is. Legfontosabb szerszámai: a fújtatós kohó, a fûz- vagy nyárfa tõkére helyezett üllõ, állványos fúrógép, satu, satupad, szerszámok: kalapácsok, fúrók, reszelõk, vágók, fogók, lyukasztók, üllõbetétek, körzõk és villáskulcsok. A patkoláshoz mindig kéznél tartották a patkolóbakot, a patkolóasztalt, rajta körömkés, körömvas, körömszedõ olló, szögcsípõ fogó, szögvágó, ráspolyok, reszelõk, patkoló csípõfogók és kalapácsok. A kovács legfontosabb mûvelete, munkája: a vasat, acélt hidegen vagy felhevítve (a hevítéshez kellett a fújtatós kohó), az üllõn fogóval tartva kalapáccsal a kívánt formára alakította. A hegesztést nem ismerték, a karikákat, agykarikákat hiccel forrasztották, vagyis a tûzben olvadásig felizzított vasat kovácsolással illesztették össze.
A kovács saját szerszámai egy részét, például különféle fogókat, kézilyukasztókat, pontozót, kézivágókat, kalapácsokat, simítót, üllõbetéteket, körzõket, forrasztópákát maga készítette. Szerszámnyelet a bognárinas(ok)tól vehetett olcsón. Az üllõt, a fújtatót, fúrógépet és a satut készen vásárolta. A szerszámok közül üzletben vásárolta a reszelõket, villáskulcsokat, franciakulcsot, menetmetszõt, fúrókat, csapszegvágót és amerikánert.
A mezõvárosi társadalom rétegeibõl az iparos, a kisparaszt, esetleg kubikos fia ment el iparosnak, így kovácsnak, bognárnak. Ritkábban lett középparaszt, 20-50 holdas gazda fia kovács és bognár. De a gazda, ha akart, mûhelyt tudott állítani fia(i)nak. Ilyenre is volt példa Szentesen.
A mesterek többsége a két világháború között is - a céhes szokások szerint - inasaival és segédeivel nemcsak együtt dolgozott, hanem együtt is étkezett. Az inasok és segédek gyakran a mester házánál laktak. Munkaidejük reggeltõl estig tartott. Az inasok, hivatalos nevükön tanoncok, tanonciskolába jártak hetente kétszer. A közismereti tárgyak mellett a kovácsok rajzot és könyvviteltant is tanultak.
Az inas akkor szabadult fel, ha vizsgát tett. A kovácsnak téli, nyári patkót és egy kocsialkatrészt, például egy gyeplõakasztót kellett készítenie. Sikeres vizsga után segédlevelet és munkakönyvet kapott. Segédként egy idõre mesterénél maradt vagy/és más mûhelyekben, esetenként vidéken dolgozva szerzett újabb ismereteket és gyakorlatot. A mestervizsga a második világháború elõtt szakmai részbõl, költségvetésbõl, könyvelésbõl és törvényismeretbõl állt.
A kovács a bognárral összedolgozott. A kocsi fa részét a bognár, a vasalását a kovács készítette. A kocsi vasalását az aljával, az oldalával kezdték, majd felállították. Ezután a falõcsöket (oldaltámasztókat) vasalták meg. A kerekeken az agykarikákat, sárhányó karikákat készítették el, ezt követõen az úgynevezett ráfot (a kerék külsejére méretezett vaskarikákat) húzták fel. A bognár beverte a tengelytokot. Ezután következett a tengelybeállítás. Közben az elsõ vagy kis és a hátsó vagy nagy saroglyát vasalták meg.
Utolsóként a fölhércet (ez tartotta a csatlásokat, magyar neve nincs) és a csatlásokat (föllépõket) tették föl. Elõl és hátul különféle díszítésekkel látták el. A vasalást rásütötték a fára, majd szorítópánttal rögzítették a fához.
Bognárból kevesebb kellett. Ahogy mondták: "Volt egy bognár, az három kovácsot is ki tudott elégíteni." Elõfordult, hogy egy bognár 5-6 kovácsnak is dolgozott.
A tanyai mûhelyben alkalmi segítséggel, a városi egytüzes mûhelyben 2 inassal, 1 segéddel, kéttüzes mûhelyben 2 inassal és 3 segéddel dolgozó mesterek helyzete és "kuncsaftköre" különbözõ volt. Leghátrányosabb helyzetben a tanyai kovács mûködött, ha nem örökölt mûhelyt, vagy nem volt induló tõkéje a városi mûhely állításához, akkor hosszabb ideig vagy végleg maradt ebben a helyzetben.
A második generációs - apja után egytüzes mûhelyt és "kuncsaftkört" öröklõ kovácsnak "csak" meg kellett tartani, amit apja létrehozott. Az ilyen öreg mûhelyben a szerszámok, munkafázisok nevét még németül (is) tudták. A két világháború között ilyen helyen inaskodó még németül tanulta meg a szakmát. A középparaszt gazdákkal érezhette magát egy szinten. Kisparasztok mûvelték földjét, nagygazdák is dolgoztattak nála. A kéttüzes mûhely mestere és tulajdonosa inasaival, segédeivel nagygazdáknak dolgozott, orvosoknak, ügyvédeknek hintót készített.