2.9:A nagy munkákhoz kötött étkezésrõl A török idõk után kialakult és a 20. század közepéig mûködõ paraszti gazdaságokban a gabona, a búza, árpa, zab aratása, cséplése a megfelelõ idõben (ne essen az esõ, érett legyen a gabona) végzett, legfontosabb (Lásd Az étkezés néhány kérdése címû fejezet bevezetõjét!) munkának számított. Az aratásra a gazdák aratópárokat fogadtak föl. A nehéz és gyors munkára szegõdött embereknek vagy egész kosztot, vagy úgynevezett kommenciót adtak. Az egész koszt a 20. század elsõ felében négyszeri étkezést jelentett. (A századfordulón még háromszori étkezést biztosított a gazda.) Reggeli az általában szokásos kenyér, szalonna, tej; ebéd a heti étrend szerint; uzsonna: kenyér, gyümölcs volt, este meleg vacsoraként tarhonyát, kását fõztek. Szombaton túrós lepény, kalács sült. Ha nem fõzött a gazda, akkor kommencióként szalonnát, tésztát, lebbencset, babot és lisztet adott. Ebbõl oldották meg a fõzést. A cséplés a 20. század elsõ felében már géppel történt. A gépet a következõ tanyában is várták. A néhány napi különösen kemény munkához a gazdák többsége disznót vagy birkát vágott. A korábban általánosabb szabadtûzön, bográcsban fõzés szokását a jelzett idõszakra a cséplésre fõzött paprikás õrizte meg. A géppel cséplés elõtt a gabonaszemeket a kalásztól lóval jártatással, úgynevezett nyomtatással választották el. Lassú, hetekig tartó, õszi, férfimunka volt. Munka közben kemencében, cserépfazékban fõtt kukoricát eszegettek. Az aratás után a tarlón, a levágott, learatott gabona után a kalászokból kihullott szemeket feletették az állatokkal. Fiatal legények lóhátról legeltettek. Közben árvaganéból (szarvasmarha kiszáradt trágyájából) tüzet raktak. A tûz parazsán gyenge kukoricát sütöttek. Szüretkor, a borszõlõ szedésekor ünnepi ételt adtak. A szüretre összegyûlt rokonság ebédre húslevest vagy savanyú levest és birkapaprikást, vacsorára is paprikást, másnap birkahúsos tarhonyát kapott. A disznóölés, a disznó húsának feldolgozása a téli friss hús egy részét, az egész évi füstölt hús, sózott szalonna, a tartalékot biztosította. A disznóölést a parasztgazda vagy iparos böllér irányította. A disznóölés napja munka, az esti vacsora, a disznótor, szórakozási alkalom is volt, amely egybeeshetett névnappal, házassági évfordulóval, házszenteléssel, ünnepi alkalommá vált. A vacsora étrendje általában: a délre fõzött orjaleves maradéka, frissen sült hurka, kolbász, töltött káposzta (szárma) volt. A szárma szó ma kihalóban van, de az 1950-es években még csak ezt a szót használták. A vacsorát tészta egészítette ki: töpörtõs, hájas pogácsa, fánk sül(hetet)t, és bort ittak rá. A disznótor a hosszú téli estéken a tréfálkozás és mulatozás alkalma volt. A januári, februári disznóölést követõ disznótor a tanyavilág és a város paraszti és iparos társadalmában hasonlóképpen zajlott. A tálból, egy tálból evés szokását, rendjét néhány étel és étkezési alkalom õrizte meg. A tálból evés azt jelentette, hogy abból ették az ételt, amiben fõzték, sütötték, vagy amibe fõzés, sütés után áttették. Lényege, hogy az asztalnál ülõk közös edénybõl ettek. A tarhonyát, kását, paprikás krumplit bográcsból, a csíramálét, pergelt káposztát tepsibõl fogyasztották. A nagypénteki ciberét a cserépfazékból cseréptálba átöntve ették. Helyenként a tanyavilágban bármilyen levest az asztal közepére helyezett tálból kanalazgatták. A hagyományos paraszti gazdálkodás végéig, az egy család tagjai egy gazdaság "munkatársai" (másképpen egy család egy munkahely) megõrizték bizonyos ételek fogyasztásakor a tálból evés, az asztal közepére tett bográcsból, tepsibõl vagy cseréptálból evés szokását.