2.8:Az étkezés rendje A természet (az évszakok változása), a tanyai élet, a várossal tartott kapcsolat, az egyházi ünnepek, ezek együttese hosszú évszázadok alatt kialakították a munka, a pihenés, ennek részeként az étkezés rendjét is. Az étkezésnek napi, heti és évszakonkénti, hétköznapi és ünnepi rendje volt. A napjainkban átlagosan elfogadott háromszori étkezés (reggeli, ebéd, vacsora) hosszú idõ folyamán alakult ki. A középkorban Magyarországon (is) általános napi kétszeri fõétkezésrõl tértek át a háromszorira. A kétszeri étkezés szokását a tárgyalt idõszakban a téli rövidebb napok táplálkozása õrizte meg. Ilyenkor nyolc-tíz óra között reggeliztek, és három-öt óra között ebédeltek. A tanyán és a városon élõ parasztember egyaránt tarthatta ezt a rendet. A reggeli: kenyér, kenyérsütéskor lángos, cipó, szalonna vagy disznó-, kacsa-, libazsír, tej, ritkábban tejeskávé, de lehetett tejföl, túró, birkasajt volt. (A napi háromszori étkezés reggelije is ugyanez volt.) A parasztgazda családban a második étkezés fõtt étele: paprikás krumpli oldalassal, kolbásszal vagy orjaleves babbal. Utána sütöttek lepényt, kalácsot. Ezeket az ételeket a téli napokon fûtött kemencében fõzték és sütötték meg. A kemence egyúttal a szobát, és ha már a szabadkéményt megszüntették, kaminos (zárt) kéményt készítettek, akkor az a konyhát is fûtötte. A szegényparaszt családban a téli kétszeri evés mellett fõ étkezésként tarhonyát, lebbencset, zsíros kását, görhét vagy málét ettek. A délben elfogyasztott ebéd szokása a Szentes és környéke területén a török pusztítás után maradt fenn, és az ide betelepült népesség körében fokozatosan terjedt el. Erre utal egy a Szentes adófizetõinek 1731. évi jegyzékében szereplõ személynév: a Dél Ebéd. Az adott egyén azért kaphatta ezt a nevet, mert a többi lakostól eltérõen, a már étkezési szokásokban fejlettebb tájról a déli fõtt étel fogyasztásának szokását hozta magával. A név a 18. század elején a kialakuló háromszori étkezésre adat. Ide kapcsolódik a legidõsebb adatközlõm (Polgár József, született 1883-ban) 1980 táján szolgáltatott adata: "késed ebéd" (magyarul késõi, délutáni ebéd). Ez már a déli ebéd rögzülése után, de a késõn elfogyasztott ebédre utaló kifejezés, szószerkezet. (A rövid fejtegetés példázza a táplálkozás témájában a nyelvészet, (a nyelvjárás) és a néprajz, a két tudományszak kapcsolódását.) A napi kétszeri étkezésrõl a napi háromszorira történõ áttérés területenként és társadalmi rétegenként különbözõ idõben alakult ki. A szentesi paraszti életben a változást a közölt adatok jelzik. A háromszori étkezés elterjedt a 18. században, de a kétszeri étkezés évszakhoz, a télhez kötötten a 20. század elsõ felében is megmaradt. Legtovább az idõsek, a legidõsebbek étkezése õrizte meg. A napi háromszori étkezést a 7-8 óra között elfogyasztott reggeli, a délben, dél körül asztalra tett ebéd és a nyári fél 8 órai, téli 5-6 órai vacsora jelentette. Cséplés idején uzsonnát is adtak. (A gyorsan elvégzendõ, nehéz fizikai munka közben szükség is volt rá.) A cserepes munkán (tetõcserép készítése közben) nyári, hajnaltól késõ estig tartó idénymunkán napi ötszöri étkezést, reggelit, tízórait, ebédet, uzsonnát és vacsorát biztosított az úgynevezett asztalgazda. Az egymás után következõ hetek étkezési rendjét a hét napjai étrendjének, fõként az ebédek különbségei, a hétköznapok és a vasárnap, az ünnepnapok, a böjtös és nem böjtös napok, az évszakok étrendjének különbségei, váltakozásai adták. A napi háromszori étkezés közül az ebéd volt a fõ étkezés városon és tanyán is. Ha a tanyától távolabb (saját vagy a szomszéd haszonbéres földön) dolgoztak, délben feleresztették a kútgémet. Ezzel jelezték, hogy kész az ebéd. Hétfõn a paraszti háztartásban is gyakran vasárnapi maradékot ettek. Kedd, péntek tésztás napok: száraztészta vagy kelt, sült tészta készült. Csütörtökön húsos ételt, gyakran bablevest fõztek füstölt hússal, szombaton egytálétel, tarhonya vagy paprikás krumpli készült. Vasárnap baromfit: csirkét, galambot, ludat, kacsát öltek. Levest, kacsasültet, paprikást, ludaskását fõztek. Marhából ilyenkor fõztek húslevest. A hideg vacsorának számított a kenyér, szalonna, esetenként kenyér, birkasajt, õsszel sült tök, szilvalekvár. (Elõfordult, hogy olyan jó töktermés volt, hogy a cselédek a sült tököt a csizmájukra kenték, hogy fogyjon.) Az ebédmaradékot is megették vacsorára. Vacsorára például nagygazda családban tarhonyát, köleskását fõztek, ha fogadott emberekkel, béresekkel, részesekkel (aratókkal) dolgoztak. A kása, a tarhonya a kemencepadkán, szabadkéményes nyílt tûzõn, bográcsban fõtt. A gazdaasszony feltette a köleskását vagy tarhonyát fõni. Mire megfejte a teheneket, kész lett. A 20. század végére a paraszti, népi étkezés fõbb vonásai: a húsos és hústalan napok váltakozása, legalább két fogás (leves és második) készítése az iskolai, munkahelyi étkeztetésben, az otthoni fõzésben megõrzõdtek.