Várta a karácsonyt. Az év végét, az ünnepeket. Ugyanúgy, mint régen. Már jó előre készülődött hozzá. Időben megvásárolta az ajándékokat, a többféle ízesítésű szaloncukrot, a sütéshez-főzéshez szükséges dolgokat. És elsők között megvette a fenyőfát is. Soha sem a legmagasabbat, nem is a legkisebbet, ami mindig is tetszett neki, az a közepesnél valamivel nagyobb méretű ezüstfenyő volt. S hogy sikerült bevásárolnia a szükséges holmit, megnyugodott. A férje kerékpárjára pakoltak fel mindent, úgy gyalogoltak haza a nagy csomaggal. Igyekeztek, hogy még a gyerekek szeme elől el tudják dugni azokat.
Megvolt a hely, ahol karácsony első estéjéig biztonságban érezhették magukat. Gyakran meg is mosolyogták a fiúkat, ahogyan – közeledvén az ünnephez – lázasan kutatgatni kezdtek a lakásban az ajándékok után. Emlékszik rá, egy alkalommal, amikor a nagyobbik fiú nagy durcásan megkérdezte: és a fenyőfa hol van? Nos, akkor minden gondolkodás nélkül rávágta: az idén nem veszünk fenyőfát. Sohasem felejti el azt a csalódott arckifejezést, amit a fia tanúsított feléje, ahogyan nagy mérgesen rászólt: nem lehet igaz! Ekkora szégyenbe nem hozhattok bennünket, kiáltotta.
Még ma is elmosolyodik a történeten. Persze, hogy állt a fenyőfa az ünnep éjszakáján, feldíszítve, ajándék is jutott alája, praktikus, hasznos holmik, a csomagokat nagy-nagy izgalommal bontogatták a gyerekek. Aztán csillagszórót is gyújtottak, majd gyertyát, fényében örömtelibbnek látszott az egész.
Szépek, csodálatosak voltak azok a karácsonyok! Odakint sűrű pelyhekben hullt a hó, lágy fehérre festette a kertet, belepte az utakat, a várost, az országot. Bent, a szoba langy melegében pedig jó volt együtt lenni, énekeltek, kalácsot majszoltak, örültek az ajándékoknak, örültek egymásnak.
Szépek, csodálatosak voltak azok a régi karácsonyok.
Aztán egyszer csak megváltozott minden. A gyerekek megnőttek, változtak a szokásaik, valahogyan mások lettek az ünnepek is. Öt éve már, hogy a férje eltávozott közülük. Utána, mint a galambok, a gyerekek is kirepültek a családi fészekből. Magára maradt. Eleinte nehezen tűrte az egyedüllétet. Hirtelen nagy és üres lett a lakás. A férje és a fiúk nélkül úgy vélte, értelmetlen és céltalan az élete. Nem maradt más neki, mint a várakozás. Eleinte a hétvégekre, hogy majd jönnek a gyerekek. Később már ritkulni kezdtek a családi látogatások, maradtak az ünnepek.
Mint most is. Időben megvásárolta az ajándékokat, a többféle ízesítésű szaloncukrot, a sütéshez-főzéshez szükséges dolgokat. És elsők között megvette a fenyőfát is, mint régen. De már valamivel kisebbet, a pénztárcájához illőt. S hogy sikerült bevásárolnia a szükséges holmit, megnyugodott. A férje kerékpárjára pakolt fel mindent, úgy gyalogolt haza a csomaggal. Volt ideje bőven, nem sietett, tisztában volt vele, hogy már a gyerekek elől sem kell dugdosnia az ajándékokat.
És eljött a karácsony este. Ott állt a feldíszített fenyő alatt, rakosgatta alá az ajándékokat, praktikus, hasznos holmikat, mint régen. A végtelennek tűnő csendben. Nagyon hiányoztak a gyerekek. Már nem rohangáltak körbe-körbe a szobában. Hiányzott a férje, hogy rájuk szóljon: hékások, gondosabban azzal a szaloncukorral. Több nap, mint kolbász, maradni kell abból vízkeresztig. S hogy fölnézett a fára, eszébe jutott: ismét jól bevásárolt az édességből. Már a szaloncukor sem fogy úgy, mint régen.
Régen fehérek voltak a karácsonyok. Különben is az ünnep csak úgy szép, fehéren – gondolta. Amikor talpunk alatt csikorog a hó, s a látóhatár felett megbúvó Nap fénye csillogón szikrázik a fagyott havon. Ilyen csodálatos karácsonyok jutottak az eszébe, ahogyan az ünnep másnapján ott ült az ablak előtt, az övéit várva.
Odakint, a szomorú ködben fáradhatatlanul szitált az eső.