50 évvel ezelőtt elballagtunk a Kossuth téri Általános Iskolából.
Otthon hallottam, hogy a jelenlegi épület helyén álló kis református iskolába járt az 1907-ben született unokabátyám. De családom – Felsőpárton lakó - anyai ágon református, később született tagjai is itt tanulták a betűvetést.
Azonos korú lányokkal, főként a Kisér nevű városrészben lakókkal együtt ebbe az iskolába írattak be engem is. (Ebben az időben a lányok a Kossuth téri iskolába, a fiúk a Köztársaság (Erzsébet) téri iskolába jártak.) Tanítóink közül az első osztályban Antal Aranka foglalkozott velünk, aki ekkor már 63 éves volt. Mégis népi játékokra az órák közötti szünetekben – velünk együtt játszva - ő tanított bennünket.
Sinóros tanító néni második osztályban tanított. Tanítóként és úttörőcsapat vezetőként is lelkiismeretes és alapos volt. Néhány évvel ezelőtt kisvárosi katonai ünnepséget látva idéződött fel bennem, hogy az ő vezetésével folyt, fegyelemre, együttműködésre nevelő alaki kiképzésünk – tömeges, ünnepi mozgásunk - milyen színvonalasnak számított.
Harmadikban osztályfőnököm Kónyi Sándorné volt. Írásképem, betűformám, bizonyára másokéval együtt, az ő keze alatt vált véglegessé. Szívesen emlékszem arra, hogy kézimunka órán az öltéseket tanulva, tanítva, a terem egyik végén ő, a másik végén én mutattam, hogyan kell egy öltést kialakítani.
Felső tagozatban Horváth Istvánné, Kadáncz Magda lett az osztályfőnökünk. Nem mindenki értékelte csendes, alapvetően derűs természetét. A kamaszodó lányoknak erősebb kéz kellett volna. Tárgyát, a matematikát is ezzel a szelíd, nyugodt stílusában tanította, emellett szigorúan, de igazságosan osztályozott. Megjegyzem, jeles tanulmányi eredményt az ő keze alatt és egyetemi, államvizsgán értem el.
Érdeklődésem alapján legkedvesebb tanárom a magyar-történelem szakos Vaál Klementina volt. Mint később megtudtam, ő rövid ideig tanított Szentesen, de ebbe az időszakba belefért a mi oktatásunkat jelentő négy év. Korábban egyházi iskolában tanított, ezért többünk sajnálatára szakkört nem vezethetett. A 19. századi magyar irodalom klasszikusairól olyan előadásokat tartott, amilyeneket évtizedekkel később a Magyar Nemzet című lap rendszerváltozás utáni vasárnapi mellékletében olvashattam.
Idősödő énektanárunk, Tóth Guszti bácsi délutáni énekkari foglalkozásai, a hosszabb-rövidebb ideig működő német, orosz, báb, biológia szakkörök és az úttörő foglalkozások mellett a délelőtti óráknál kötetlenebb formában oktattak, neveltek és szórakoztattak is. Több társammal szívesen mentem vissza délután az iskola szenes kályhás, olajos padlójú osztálytermeinek valamelyikébe.
De nem akarom említetlenül hagyni Nyíri József hittanóráit sem, amelyeket szintén az iskolában a hét egy napján a tanórák után tartott. Ezekre a református családok beíratott gyerekei jártak. Nekem természetes volt, hogy az úttörő foglalkozásokon és hittanórán is együtt lehettem kortársaimmal. Az utóbbiban a keresztény vallás alaptételeit és a szentesi református közösség múltját (a szentesi helytörténet egy részét) ismerhettem meg paptanárunk lelkes előadásaiban.
Az általános iskolás koromban két színpadi művet mutattak be tanárok és diákok. Az első egy, az iskolánk rendezte gyermekopera volt. Ebben Berényi Katalinnal egy párt alkotva, (én harmadik osztályosként) több párral együtt menüettet táncoltunk. Majd hetedikes koromban a város iskoláiból szövetkezett tanárok Schubert Három a kislány című daljátékát mutatták be, a mi kórusunk is szerepelt benne.
Az előbbiek mellett van-e rajtam kívül olyan, aki emlékszik Rácz Lajos nyolcadikos korunkban osztályunknak vagy szakköröseinek szervezett kerékpáros tiszai kirándulására. Akkor tapasztaltam meg azt az élményt, amikor egy útvonal, egy táj a résztvevőktől függően különböző lehet.
Az 50 évvel ezelőtti világ más volt, nem használtunk mobil vagy vezetékes telefont, nem ismertük a számítógépet, internetet, nem néztünk televíziót. A világ, az ország híreit a néprádiót hallgatva, napi és heti lapot olvasva tudtuk meg. Az iskolába egyedül, legfeljebb társainkkal gyalog jártunk. Jobb volt az életünk? Nem tudom. Egyszerűbb volt.
Ennek az egyszerűbb világnak részeként az iskolában - alapismereteket és élményeket szerezve lettünk - 6 éves kisgyermekből 14 éves kamaszlányokká 1953-tól 1961-ig.
Szűcs Judit