Óriási kaland, élmény az életem

Majtényi András:

Szülei hivatalban dolgoztak, ami azt illeti nem volt pedagógus a családban, mondja, viszont a zenei hajlamot feltételezhetően az anyai üköregapámtól örököltem. Attól a Lénárt Lajostól, aki az 1800-as évek közepén református kántor volt a nagytemplomban – emlékezik gyermekkorára Majtényi András (képünkön), a Horváth Mihály Gimnázium énekszakos tanára.

– A nővérem és a bátyám tanult zongorázni, idős néni járt a lakásokhoz, 7-8 éves lehettem, amikor nekem is megtetszett a zene, és akkor azt mondtam, én is szeretnék megtanulni zongorázni. Közben elindult a zeneoktatás az Állami Zeneiskolában, a mostani zeneiskola helyén. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy kiváló tanárhoz kerültem, aki később kollégám is lett, nemesi származású volt, gróf, és úgy hívták, dr. Martusczter János.

Közben úgy alakult a sorsa, hogy a szülei – ki tudja miért? – az akkori Közgazdasági Technikumba íratták be. Ami olyan távol állt tőle, mint Makó Jeruzsálemtől. Mondja is, számára idegen, unalmas és nehezen megtanulható volt az anyag. Az érettségi után abba is hagyta a közgazdasági tanulmányokat, úgy döntött, hogy a zenei pályát választja. Beiratkozott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zenetanárképző tagozatára, ott elvégezte először a zongora-, majd utána az énekszakot, friss diplomás tanárként hazakerült Szentesre, a zeneiskolába. 1971-től '78-ig tanított ott, majd amikor Bácskai Mihály, a Horváth Mihály Gimnázium igazgatója megalapította az irodalmi-drámai tagozatot, így mondja: átcsábította a középiskolába.

– Innentől kezdve már igazán nagyon szép emlékek jönnek sorba. Az eltelt 33 év óriási kaland, élmény az életemben. Hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult. Sok minden köt a gimnáziumhoz és a drámai tagozathoz. És most nem is a tanítványaimról beszélnék, akik azóta hírességek lettek, és ha bekapcsoljuk a televíziót, pereceken belül megjelennek a szobánkban, hanem elsősorban arról a szellemiségről, ami itt a drámai tagozaton, egyáltalán a gimnáziumban uralkodik. Bácskai Miska bácsira visszatérve, abban a mérhetetlen szerencsében volt részünk, amikor odakerültem, akkor a pártállam kőkeményen élt még, de a gimnáziumban olyan demokratikus légkört sikerült kialakítani, ami szerintem párját ritkította. Azóta is megvan.

– Nevek...? – gondolkodik el a kérdésemen. – Elsősorban a kollégáim nevét szeretném megemlíteni, akikkel közös produkciókat, zenés darabokat csináltunk, illetve ezen belül azokat a volt diákokat, akik az ének-zene területén híresek lettek. Ott van például Huszár Anita, aki elvégezte a Zeneművészeti Főiskolát, operaénekes lett belőle, mellette tanít, a komolyzene területén ér el sikereket. Aztán Szekeres Adrien, Zséda, a Nox együttesből Péter Szabó Szilvi, Hevesi Tamás, a jól éneklő színészek közül Fesztbaum Béla, Alföldi Robi járt ide hozzánk. Nagy szeretettel emlékszem rájuk. Sokan vannak, szerencsések voltak, híresek lettek, de vannak többen, akik nagyon jók voltak, mégsem lettek színművészek, elhagyták a pályát, van, akiből tanítónő lett például, pedig nagyon jó adottságokkal rendelkezett.

Azt mondja, kétlaki életet él, mivel a zeneiskolában is tanít, ott 10 növendék várja zongoraórákra. A gimnáziumban gyakrabban könnyűzenét játszik, műsort kísér, stb., mellette a nem drámais osztályokban is éneket, zenetörténetet tanít.

Két lánya van. Büszkén említi: az egyik zeneakadémiát végez zongora szakon, a kisebbik jövőre érettségizik a Tömörkény Gimnázium zenetagozatán. Úgy néz ki, hogy ők is a zenei pályán folytatják.

– A 63. évembe léptem, a koromhoz képest jól érzem magam a bőrömben – mondja a hogyan tovább kérdésre válaszolva. – Nyolcadik éve reggelente úszni járok, konzerválandó a testi kondíciómat. Szeptember 1-jével leszek hivatalosan nyugdíjas, most töltöm a felmentési időmet, már megbeszéltük az igazgatónővel, hogy hány órát adok majd az új tanévben. Ott vannak a drámaisok, és szerencsére egyre többen érettségiznek énekből is. Aztán a zeneiskolában is megmaradnak a tanítványaim. Nem fogom a lábamat lógatni. Szeretném megóvni magam attól, hogy ne csináljak semmit. Megmondom őszintén, alig lett vége a tanítási évnek, eltelt néhány nap és máris hiányoznak a gyerekek. A tanítás olyan szinten tölti ki az életemet, hogy nekem a lányaim után ez a legfontosabb.

Lovas József
(Fotó: Vecseri Ferenc)