Mai világunkban alapvető a mobilitás. Az ember naponta ingázik a munkahelyére, vagy arra a településre költözik, ahol dolgozni tud. Emberek jönnek szegényebb országokból hozzánk, s mi magyarok is megyünk a jobb élet reményében külföldre. Van, aki házasságkötés miatt költözik, akár több száz kilométerre is új otthonba.
Ezek az emberek amellett, hogy boldogok az új életükben új otthonra lelve, vajon gondolnak-e az elhagyott otthonra? Addig, amíg rokonok, szülők élnek otthon, még vissza-visszajárnak, de mi van akkor, ha már csak a temetőbe van kihez visszamenni?
Sokan a gyermekkorukat hagyják a régi helyen. Az óvodában a pedálos kisautót, az iskolában az első betűk, kifejezések leírásának megtanulását. Az őszi szüretet a helyi tsz-ben, a fegyveres erők napján tartott akadályversenyt, a kisdobos majd úttörőőrsöt, a tábortüzeket, szalonnasütést az iskolai diszkókat. Barátokat, akikkel a kiserdőben sátrat építettek, közösen fürödtek a tóban, és egész nap a faluban csavarogtak, hogy este nyakig morcsosan térjenek haza. A szülőket, akik biciklizni tanították, az első biciklit, amit a nagypapától kaptak. Minden olyat, ami valamikor egy gyereknek fontos volt.
Ezek az emberek maguk mögött hagyták a gondtalanságot, a biztonságot nyújtó környezetet, azt a helyet, ami valamikor a nagybetűs otthon volt nekik. Ha 20-30 év után valaki hazalátogat, átérzi-e újra a gyermekkorát? Régi iskolája, óvodája vagy a focipálya mellett elhaladva eszébe jutnak-e a régi emlékek, barátainak az arca vagy neve?
És az az ember, aki a jobb élet reményével elhagyja hazáját, vajon vágyik-e vissza. Az átkosban létezett egy szó: disszidálás. Akkoriban a disz-szidensek több év, vagy évtized után térhettek haza látogatóba. Tudom jól, '56 után sokaknak az életet jelentette a nyugat. Vajon hogyan tudták feldolgozni azt az érzést, amire van egy gyönyörű magyar szó: honvágy. Hányszor gondolhattak az itt hagyott szeretteikre, álmatlan éjszakákon hányszor lebeghetett lelki szemeik előtt falujuk, városuk templomtornya, régi utcájuk, házuk képe vagy barátaik mosolya.
Ma már lényegesen egyszerűbb a helyzet. Amikor a határon meg sem kell állni, repülővel, kocsival rövid idő alatt el lehet jutni Európa egyik végéből a másikba, talán a honvágy szó is más értelmet nyert.
Milyen jó, ha külföldön járva magyar szót hallunk, magyar nyelvű újságot látunk. S hazatérve milyen jó újra magyar földre lépni, magyarul beszélni, olvasni a magyar feliratokat, egyszóval újra itthon lenni. Értékeljük ezt az érzést, és gondoljunk egyszer bele, ha valamilyen ok miat sokáig nem jöhetnénk haza, milyen értelmet nyerne számunkra ez a gyönyörű magyar szó: honvágy. Mert akárhogy is, az otthonunk itt van.
Kovács Károly