Szentes vásárvárosi rangra emelkedett

280 éve történt

Szentes 1742-ből fennmaradt hivatali pecsétjeA Szentes történetéről szóló kiadványokból tudjuk, hogy településünket egy 1564-ben kelt királyi adománylevél már oppidumként, vagyis mezővárosként emlegette; a váci püspökség 1628. évi dézsmajegyzéke pedig "jó városnak" mondta, ahol 115 ház található. Alig húsz évvel később a kiújult harcok következtében a törökök ismét végigpusztították a térséget. Az 1647-ből fennmaradt dikális összeírás szerint a város csak egy porta után tudott adót fizetni. A hanyatlásra utal településünk első fennmaradt pecsétjének körirata is: "SZENTESI FALU PÖCSÉTI 1694". A kuruc szabadságharc idején (1709-ben) kitört pestisjárványnak több mint 900 szentesi lakos esett áldozatul. A hadjárások és a pestis pusztítása utáni népességi viszonyokra az 1715. évi országos adóösszeírásból következtethetünk. Szentesen összesen 230 családot vettek jegyzékbe, vagyis családonként hat fővel számolva is, településünk lakóinak száma nem lehetett több 1380 léleknél. Erről az alapról indulva vált néhány évtized alatt ismét virágzó mezővárossá.

Gyors benépesülését és felvirágzását elsősorban új földesurának, báró Harruc-kern János Györgynek köszönhette. Amint ismeretes, Har-ruckern Savoyai Jenő herceg, császári főparancsnok mellett volt élelmezési főhad-biztos, aki gyökeresen megreformálta a hadseregellátás nehézkes, elavult gyakorlatát. Szentes fejlődése szempontjából jelentősnek számított, hogy az 1716-18 között zajlott délvidéki hadjárat idején a főhadbiztos városunkat tette meg a császári hadak élelmezésének központjává. Itt sütötték a hadsereg számára a kenyeret, itt halmozták fel az egyéb élelmiszereket, takarmányt, amelyeket aztán részben a Tiszán, részben pedig kocsikon fuvarozták Temesvár alá. A lakosság anyagilag gyorsan gyarapodott, hiszen szinte minden terményét, jószágát könnyen értékesíthette.

A sikeres hadjárat után Harruckern jutalmat (remu-nerációt) kért az uralkodótól 30 éves személyes szolgálataiért. Felségfolyamodásában nem pénzt kért, hanem magyarországi földbirtokot Békés, Csongrád és Zaránd vármegyék területén: Gyula, Csaba, Öcsöd, Vésztő, Szentes, Szeghalom stb. községekkel. Az igényelt települések és földek a szegedi kamara kezelése alatt álltak, rendkívül elhanyagolt állapotban, gyér lakossággal. III. Károly méltányolta a kérést: az érintett birtokok 1720-ban Harruckern tulajdonába kerültek.

Az új földesúr gyakorlati és üzleti érzékéből következett, hogy nagy eréllyel igyekezett a birtokába jutott óriási pusztaságot, műveletlen földeket értékükben minél előbb növelni. Számos településhez hasonlóan Szentes is ennek köszönhette felvirágzását, valódi várossá válását. Harruckern báró legfőbb törekvése a vidék benépesítésére irányult. Ennek érdekében a visszaszállingózó, szökött vagy telepített jobbágyokat jelentős kedvezményekben részesítette: állami adójukat megelőlegezte, földesúri szolgálmányaikat az első két-három évre teljesen elengedte, az egyházi tizedet megváltotta és örök időkre jobbágyainak ajándékozta. Fontos kedvezmény volt a vallásszabadság biztosítása, amely a református lakosságú Szentes népességgyarapodását szintén nagymértékben elősegítette. A régi lakosok és az új telepesek "szabadmenetelűek" lettek, akik földesúri tartozásaikat szerződés alapján készpénzben, taksában rótták le, mentesülve a robottól és egyéb közvetlen szolgálattól. Mind-ebből kitűnik a földesúr azon előrelátó szándéka, hogy uradalmának népe minél jobban vagyonosodjon, s a boldogulás lehetősége kösse az általa megművelt földhöz, ne pedig a törvény parancsszava.

A fejlődésnek további távlatokat nyitott az a körülmény, hogy báró Harruckern János György 1730-ban három országos vásár (tavaszi, nyári, őszi) tartására szóló privilégiumot eszközölt ki III. Károly királytól. Ez azt jelentette, hogy a többnapos vásárra az ország minden részéből összegyűltek az eladók és a vevők, s ezáltal a lakosság a terményeit, jószágait, iparcikkeit helyben eladhatta, szükségleteit beszerezhette, s nem kellett távoli városokba eljárnia. A vásárok rendszeressé válása kedvezően hatott a főhivatású iparos réteg kialakulására is. Erre utal, hogy a csizmadiák már 1743-ban céhbe tömörültek, s példájukat hamarosan követték a takácsok, szűcsök és más szakmák képviselői. (Említést érdemel, hogy Szentes 1847-ben megkapta V. Ferdinándtól a negyedik, a téli országos vásár tartására szóló engedélyt is.)

A sokféle kedvezmény nyomán a lakosság létszáma folyamatosan növekedett. Ezt tükrözi az 1759. évi adóösszeírás, amely már 794 családfőt tüntetett fel, vagyis a település népessége megközelítette az 5000 főt, 1773-ban pedig a 7250 lakost.

A vásártartási jog elnyerésével Szentes újból városi rangra emelkedett. Az elöljáróság ezt érzékeltetni kívánta azáltal is, hogy 1730-ban új hivatali pecsétnyomót vésetett, amelynek lenyomata egy pálmafát, a Kurca folyót és 3-3 buzogánysást ábrázolt. A pálmafa szimbólum a református egyház közvetítésével került a település pecsétjére, majd pedig címerébe. A kortársak az örökzöld pálmával a szentesi nép szívós élni akarását, a nehézségekkel, megpróbáltatásokkal szembeni dacos kiállását és örökös megújulását kívánták kifejezni. A biblikus bölcsesség szerint ugyanis: "Palma sub pondere crescit"= Teher alatt nő a pálma!

Labádi Lajos