Batyum értékes útravaló

Gáspár Sándor színművész 1979-ben diplomázott, 30 éve van a pályán, Szentes 2004-ben "Pro Urbe"-díjat adományozott neki, idén március 15-én vehette át a Kossuth-díjat. Adódik a kérdés: milyen érzés egy 30 esztendős pályát Kossuth-díjjal megkoronázni? Azt hiszem, szerencsés vagyok, azzal foglalkozom, amit nagyon szeretek, válaszol a művész. Mint mondja, a kitüntetés nagyon jólesik, egyértelműen szakmai felajánlásként fogja fel, amibe a politika hála Istennek nem avatkozott bele. Színházi pletykákból, egyéb beszélgetésekből tudja, nem először vetődött fel a neve a kitüntettek között.

- Több mint negyven filmben játszott, számos színházi szerep áll Ön mögött, hogyan fogadja a kritikákat?

- Könnyű vele foglalkoznom, mivel az elmúlt évek alatt szinte minden, a kritikusokhoz kapcsolódó díjat megkaptam, ugyanakkor minden rosszat is. Azt mondom, helyén kell kezelni a dolgokat.

- Lánya is színésznek készül, több szerepen túl van már, volt felesége, testvére is elismert színész, jelent-e ez valami feszültséget például, ha együtt játszanak?

- Erre nem túl sok alkalom nyílt eddig. A dolog attól is függ, hogy milyen emberi kör vesz bennünket körül. Mindenáron nem is keressük annak a lehetőségét, hogy együtt játszunk, valószínű, eljön majd az is. De nem az a szenzáció, hogy az apa a lányával, vagy a testvérével együtt játszik, hanem az, milyen a munka, amit elvégeztek.

- A legmagasabb kitüntetés, a Kossuth-díj után mi az, ami tovább motiválja, befolyásolja a munkában?

- A múltbeli munkáim menetét sem ez határozta meg. A dolgok menetét én határozom meg, az énségem az, ami ambicionál. Az, hogy mennyire hiszek még a filmcsinálásban, a színház fontosságában, tehát, hogy mennyire tudom magamat ambicionálni. Egyelőre azt mondhatom, nagyon érdekel az, amit csinálok, nagyon sok utat még nem jártam be, így középkorú férfivá érve érdekel, hogy az elkövetkező 10-20 évben milyen szerepek találnak meg, hiszen egy színész számára ez a leggazdagabb korszak.

- Nagyon ragaszkodik az elveihez, nagyon kemények azok a gondolatok, melyeket megfogalmaz, ahogyan az életét vezérli. Kitől örökölte ezt a családban?

- Tartom magamat az elveimhez, igen, de előrebocsátom, hogy alapjában véve játékos természetű ember vagyok. Igazából édesapámon láttam azt, aki szintén játékos ember volt, hogy céltudatosan és nagyon következetesen tette a dolgát. Nagyapám a család bohémja volt, hegedült, énekelt, amellett kitűnő mezőgazdász volt. Elvei miatt meghurcolták az ötvenes években, sőt a II. világháború után is, de soha nem veszítette el az életkedvét, a bohémságát. És mi, unokák tőle kaptuk ezt a nagyszerű tulajdonságot.

- Testvére úgy fogalmazott egy interjúban, hogy Szentes neki egy batyu a hátán, ön pedig úgy nyilatkozott, hogy a város az a táptalaj, táperő, amiből táplálkozik. Ez mennyire van jelen a mindennapjaiban, a munkájában?

- Tizennyolc éves koromig, az érettségiig Szentesen éltem, később is, ha nem olyan gyakran, de visszajártam a szüleimhez, akik akkorra már nagyszülők lettek. Gyermekeim itt ismerkedtek meg a vidéki élet nagyszerű dolgaival, a Tiszával, a ligettel, a Dózsa György utcával együtt. Nagyon sok dolog fűz ide, és sok emlék. Ez egy nagyon jó adottságunk. Ha csak a sportra gondolok, a tanulásra, a természetre, ami körülölel bennünket. Egy fiatalember számára óriási lehetőség Szentes, hogy azt a bizonyos batyut jól tele tudja tömködni.

- Kedves emlék: Őze Lajos egyszer megkérdezte öntől, mi újság otthon?

- Rádióztunk. Mint tudjuk, ő nem volt egy barátkozó típus. Nagy tisztelettel kezelt minden munkát, a munkatársait, de ha csak tehette, ő különvonult. Várakoztunk a rádió folyosóján, vártuk a stúdiós behívást, és készültünk. Tisztelettel köszöntem neki, ő tisztelettel fogadta azt. Ez évekig tartott, hiszen sok-sok rádiójáték készült akkortájt. Egyszer egy ilyen várakozós helyzetben váratlanul odaszólt hozzám: mikor mész haza? És én akkor éreztem azt, hogy Őze Lajos engem elfogadott, mint színészt. Úgy éreztem, akkor hazatértem abba a családba, ahol Őze Lajos egy kimagasló családfő volt. Kivételes tehetség.

- Soha nem fordult meg a fejében, hogy a másik oldalra áll, rendezne?

- Ezt már sokan megkérdezték tőlem. Sok kollégám teszi ezt. Én ebben hiú vagyok, nagyon, nagyon tisztelem a szakmaiságot. Az ország legjobb rendezőivel dolgozhattam filmen, színházban is, sőt külföldiekkel is. Tudom azt, hogy rendezőként nem tudnék ezen a szinten működni, mert nem arra születtem, vagy nincs meg az a fajta képzettségem. Ezért én nem akarok beállni a színész-rendezők sorába, akik nagyszerű játékmesterek és nagyszerű előadások létrehozói, de nekem a mérce mégiscsak az, akikhez, mint rendező, soha nem érnék föl. Akkor meg maradjon mindenki a saját munkakörében. Én is maradok a kaptafánál.

- Nem szereti az átlagot.

- Nem. A mi szakmánkban a középszerűség az egyik legnagyobb veszély.

- Tragédia, komédia, váltakozó a színészi repertoár. Melyikben érzi jól magát?

- Visszatérve Őze Lajosra, megemlítve a legnagyobbakat, Kállai Ferencet, Sinkovics Imrét, Törőcsik Marit, ők számomra azt igazolták, hogy a képesség, ha ekkora, azt nem lehet beszűkíteni egy műfajba. Mert a képesség, az átalakuló képesség, ha megvan valakiben, az sokszínű. Engem a színészetben alapvetően ez vonz. Nem szeretnék maradni egyfajta specialista, akit minden színdarabba, filmbe azért hoznak be, mert ő olyan. Ilyen is van, és annak sem kicsinyítem az értékét, de engem alapvetően ez vonz a színházban, a filmben, a színészetben. Az érdekel, hogy a rendezőnek mi a véleménye rólam. És most megelőzöm a kérdést: van-e szerepálmom? Nincs. Ez azért is szerencsés, mert sok kollégám csalódott, ha nem játszhatja el szerepálmát, vagy ha eljátszhatja, nagyot bukik benne.

- Két név: Bácskai Mihály és Taub János. Miként aposztrofálná őket?

- Miska bácsi megszerettette velem a verset, a színházat, kinyitotta a szemünket a kultúrára. Neki köszönhetem, hogy egyáltalán elkezdtem foglalkozni mindezzel. Taub János pedig akkor találkozott velem, amikor abba a bizonyos krisztusi kórba értem, és mindazt, amit addig magánemberként és szakemberként begyűjtöttem, elkezdte velem tudatosan, most csúnya szót mondok: csináltatni. Azt az ösztönös képességet, adottságot, amit Miska bácsi töltött meg egyfajta iránnyal, és hordoztam, Taub János már érett színészként nagyon-nagyon komolyan kezdte tudatosítani bennem. Nagyon sokat köszönhetek mindkettőjüknek.

- Mindig is színész szeretett volna lenni?

- Nem. A gimnáziumban gondolkoztam el ezen, diákszínpadosként nagyon sokat dolgoztunk, és eljártunk szavalóversenyekre, Ki mit tud?-ra. És valahogy mindig győztünk. Éreztük, hogy mi vagyunk a legjobbak. Mindez viszsza is igazolódott. Külföldi utakat nyertünk, aztán egy mikrobuszt, azon sokat turnéztunk, bejártuk a környező településeket. Közülünk egyre többen megpróbálták a Színművészeti Főiskolát. Talán természetes volt, hogy én is jelentkeztem. Elmentem, hogy kipróbáljam magamat. Fölvettek. Büszkén vallom egyébként, hogy a diákszínpad elnyerte a "Kiváló együttes" címet is.

- Ha elkészül végre a Petőfi, meglesz a színház, mit játszana el benne szívesen?

- Valószínűleg olyan színdarabbal szeretnék ide eljönni, ami speciálisan ide készül. Nagyszerű emberek társaságában mi nagyon komolyan törnénk a fejünket már hónapokkal előtte, hogy mi legyen az? Úgy szeretnék erre a bemutatóra megérkezni, akár nézőként, akár színészként, hogy előtte nagyon komolyan, nagy odaadással dolgozunk rajta.

- Miben játszana szívesebben? Drámában? Vígjátékban?

- Legyen vígjáték.

Karikó-Tóth Tibor,
Lovas József