Horváth Zoltán

Hogy van kedves.?

Volt egyszer egy Petőfi cukrászda. Ki ne emlékezne rá széles e vidéken? Szerették az emberek. A vezetőjét is, a Horváth Zolit. Sokan hívták így a városban. A cukrászmester ma is népszerű ember Szentesen.

Hosszú ideig cipelte szinte egyedül a hatalmas szállodakomplexum terhét. Nem akart máshova menni, harcolt azért, hogy ott maradhasson. Mire elterjedt a hír, hogy felújítják a Petőfit. Furcsa mód sokan kételkedtek ebben. Aztán egyszer csak bezárt a cukrászda is. Horváth Zoli utolsó mohikánként adta le az épületmonstrum kulcsát.

Tavaly július 1-jével szűnt meg a munkaviszonya. Utána munkanélküli lett, a járadékot még ma is kapja, ez a kis anyagi segítség májusig biztosítva van a számára. De hogyan tovább? Alsóréten egy mezőgazdasági bázist próbál kialakítani, ahol lovaglással, lovastúra-vezetéssel szeretne foglalkozni a jövőben. Ahogy a szezon elkezdődik.

- Ebben látom a jövőt. Lehet, hogy az ötcsillagos szállodához is kapcsolódik majd, ha az felépül - mondja egy kicsit nosztalgiázva, ahogy a műhelyre, a cukrászdára gondol.

- Hiányzik? - faggatom némi félelemmel, hogy fájó sebet szakítok fel a kérdéssel.

- Az a negyven év, amit ott töltöttem, nem múlik, nem múlhat el nyomtalanul - feleli elgondolkodva. - Mára elszakadtam a vendéglátástól. Az állatok gondozása, most ez a feladat. Családi alapon végezzük a munkát. A barátnőm Nórika, a lányom Andika, és a barátja Pisti, ők segítenek. A nyárra érik be az egész, amikorra elvégzem a tanfolyamot.

Ősz óta jár iskolába, lovas oktató, -túravezető tanfolyamra, Kecskemétre. Tavasszal végez. Sorolja az állatállományt, amit később bővíteni szeretne: 5 ló, 4 üsző, 16 birka, aztán kecske, lúd, kacsa, tyúkok. Azt mondja, szeretne a város és környéke idegenforgalmába bekapcsolódni.

- Mivel is? - kíváncsiskodom tovább.

- Sétakocsikázással, lovas-túra szervezéssel, lovaglás-oktatással. Időközben megalakítottuk a Szentesi Fogathajtók Egyesületét is. Kovács János barátom lett az elnök, engem alelnöknek választottak meg. Huszonhat fogatos gyűlt össze. Hogy tartozzunk valahova. Ilyen még nem volt a városban. Augusztus 20-án háziversenyt rendeztünk. Sok szép és kellemes dolog, nevezetesség található a városban és környékén. Szeretnénk mindazt megmutatni az érdeklődőknek. Esküvőkön vennénk részt, ha hívnak, jönnek a szerenádok, a diákok szeretik a lovas hintókat. Aminek nagyon örülök, lelkes, és jól felkészült társakkal találkoztam a szervezés folyamán.

- Hogy jutott el idáig?

- Végül is a kényszer hozott. És ma már jól érzem magam a tanyán. Azelőtt is szerettem az állatokat. Nekem nem volt lovam, csak a lányomnak. Az ő révén kapcsolódtam be a lovaglásba. Innentől pedig már úgy nézek rá, mint a megélhetésre. Nagyon hálásak a jószágok. Megérzik az ember szeretetét.

- Azt mondta egy alkalommal, hogy úgy váltak el, hogy a cukrászda és annak műhelye lesz kész leghamarabb a komplexumból, és visszavárják.

Nem tudom, még nem húztam le a rolót sem.

- Lehet, hogy újra cukrász lesz?

- Az is lehet. Mint mondtam, az a negyven év nem telt el nyomtalanul a városközpontban. Sokan megállítanak az utcán, megkérdezik: hogy vagy, mit csinálsz? Miért nem jössz már vissza?

- A válasz?

- Benne van az előbb elmondottakban.

(lovas)