Tisztelgés az elődök előtt

Dr. Berki Sándor kapta a Bugyi István-díjat

Február 19-én tartotta tudományos ülését a Dr. Bugyi István Kórház. A rendezvényen adták át a Bugyi István Emlékérmet dr. Berki Sándornak, a traumatológiai osztály vezető főorvosának.

Hódmezővásárhelyen született. Mindszentinek vallja magát. Mindszenten járt általános iskolába, majd a vásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumban érettségizett. Orvosi tanulmányit Szegeden végezte. Majd Szentesre került. Dr. Badó Zoltán osztályára.

- Akkor is ez volt a megyei traumatológiai osztály - meséli. Itt már 15 éve zajlott csípő-protetika, amikor átadták az új szegedi ortopéd klinikát, akkor már Badó tanár úr 15 éve végzett ilyen műtéteket. Kedves barátom, a nemzetközi hírű Hangodi professzor egyszer azt mondta, és le is írta, Szentes a hazai csípőprotetika bölcsője. Ez egyértelműen Badó Zoltán tanár úr nevéhez fűződik, aki maga is Bugyi-tanítvány volt, tanítómesteremmel Tari Gábor főorvossal együtt.

Innen a Bugyi-tanítvány vérvonal, amely után a tudományos bizottság emlékéremmel ismerte el a főorvos munkáját.

Berki doktor Szentesen tette le első szakvizsgáját, azt követően behívták a szegedi újklinikára, ahol egyetemi tanársegédként dolgozott. A 90-es évek derekán tért vissza Szentesre. Általános sebészetből, kézsebészetből, majd legutoljára ortopédiából tett vizsgát. - A mostani európai uniós direktíva szerint az úgynevezett csontizületi sebészet most már egy szakma. A négy szakvizsgám azt jelenti, hogy ilyen szempontból eukonform vagyok - mondja mosolyogva.

Balesetsebészeti újításaira, bizonyos fejlesztéseire a nagyvilág is felfigyelt. Első alkalommal egy amerikai-angol cég érdeklődött iránta. Tőlük kapta a nagy értékű titánszög ajándékot. Sok országba meghívták szakmai kongresszusokra. A világ számos pontján tartott angol nyelvű előadásokat, bemutató műtéteket. Ez utóbbi élőben idegen közegben a legnehezebb, vallja Berki doktor. Nem akart orvos lenni.

- Humán beállítottságú emberke voltam, akit vonzott a magyar nyelv és irodalom, a történelem - meséli. - Nagy szám volt akkor, hogy személyemben a mindszenti központi általános iskola tanulója nyeri meg az országos magyar nyelv és irodalmi szaktárgyi versenyt. A tanárnőm Szabó Magda-tanítvány volt, csodálatos asszony, sok mindenre megtanított bennünket. Hetedikig minden versenyt én nyertem. Nyolcadikban már "csak" országos második voltam. A Bethlen gimnáziumban dr. Blazovich László volt az osztályfőnököm, aki később a Csongrád Megyei Levéltár igazgatója lett. Ő vezette az irodalmi színpadot, amellyel nagy sikereket értünk el országos szinten. A gimnáziumban érdekes módon matematika-fizika osztályba jártam, heti 8 matekórával kezdtük, onnan mindenki mérnök lett. Magam is elcsodálkoztam azon, hogy az orvosira jelentkeztem. Miért? Pillanatnyilag jó ötletnek látszott. Persze, mindehhez hozzátartozik, hogy végig kitűnő és jó tanuló voltam. Sportoltam is.

- Azt mondja, idevetette a sors. Miként emlékszik viszsza azokra az időkre?

- Bugyi István nevére büszke vagyok. Elsőéves orvostanhallgatóként én még ismertem őt. Badó Zoli óriási tehetség volt, fantasztikus ember, Tari Gábor meg egy művész. Képesek voltunk már akkor kezeket implantálni, amit csak a szegedi klinikán végeztek el. A maga spektrumában a teljes trauma és a kézsebészeti spektrumot csináljuk. Kivéve, ha nem muszáj, nem nyitunk koponyát, mert nincs idegsebészünk, az utolsó Hulin professzor volt, ő is régen elment innen. Azért az szomorú, hogy a Bugyi tanár úr 711 ágyas kórházából mára csak 300 ágy maradt. A kiemelt szentesi kórház elvesztette ágyszámának negyedét. Szakmai szempontból megfelel a kiemelt kórháznak. Az ország különböző részeiből jönnek hozzánk. Sajnos a körülmények nem fényesek, nem vonzóak a külföldi betegek részére sem. Szentesnek egyik kiugró pontja lehetne, hogy fejlessze az idegenforgalmát. A gyógy-idegenforgalmát. Gyönyörű parkja volt valaha. Ez volt a legszebb kórház az országban, a legfinomabb ételt készítették itt, volt zöldséges kertje, benne sárgarépa, gyökér krumpli. Annyit termeltek, hogy nem tudták felhasználni az intézményben. A kórháznak saját vágóhídja volt, itt vágták a sertést, birkát.

- És a jelen egészségügyi intézménye?...

- Itt rendes, tisztességes gárda van. Mindenki teszi a dolgát. A nővérek is, pedig szinte éhbérért dolgoznak. Félő, ezzel véget ért a gyógyítás mítosza. Ha nincs, aki a beteg alól kiviszi az ágytállat, akkor bebukott az egész, mert ez egy teammunka. Húsz év alatt felére csökkent az orvoslétszám. Korábban az ország monumentális ereje volt az oktatás és az egészségügy. Sok mindenről vitatkozunk, de arról senki nem beszél, hogy a rendszerváltás pillanatakor ez a magyar egészségügy, különösen értendő az én szakmámra, az ortopéd traumatológiára, a keleti blokk messze legjobbja volt, és közvetlenül színvonalában a legközelebb Ausztria után következett egész Európában. S hogy mi lett belőle, azt látjuk.

- Sok orvos elmegy. Fogadják őket a világban, mert itt iskolák voltak. Szentesen is. Körülményeink balkániak, amit próbálunk csinálni, az meg Európa. Alacsony a szövődményszámunk, a nemzetközinek az egynegyede.

Tisztelgés az ősöknek, Bugyi tanár úrnak, Badó tanár úrnak és Tari főorvos úrnak - mondja, majd kitér a minimál csípőprotézis műtétre. Azt mondja, nem varázslat. Arról szól, hogy kis metszéssel, kevesebb fájdalommal hamarabb gyógyul a beteg. A műtét utáni fájdalom a bőrseb hosszával fontos öszszefüggésben van. Minimál invazív: pici metszésből bőrön keresztül röntgen alatt történik a behelyezés, lényegesen kevésbé fáj, rá lehet lépni. A filozófia: csökkentett műtéti feltárással jól megcsinálom néhány speciális eszközzel a protézist és kevésbé fáj a betegnek, gyorsan talpra lehet állítani. Az élet mozgás, a mozgás élet, hangoztatták a kollégák a szegedi klinikán. Minél előbb talpra állítani a beteget, mozogjon, azzal is kiküszöböljük a szövődményeket. Csontizületi sebész, ez az én nemzetközi és hazai munkásságom.

- Nem bánta meg, hogy orvos lett?

- Szeretem a hivatásomat, és élvezem is. Amit nem szeretek benne az, hogy a rendszerváltás után többszörösére nőtt a bürokrácia. Senkinek nem szolgálja az érdekét, a betegét a legkevésbé. Amit itt végzünk, az egy csapatmunka. Az orvoskollégák, a nővérek, a gyógytornászok nélkül semmit nem ér a munkám. A műtőben divat, hogy zenét hallgatunk, verset mondunk. Jó hangulat van, ami azt jelenti, jobban megy a munka. Öt és féléve vagyok az osztály élén. Egy a gond, mint másutt is talán: a jövőkép hiánya.

Lovas József