3. Sanghajtól Pekingig

Cseuz öt olimpiája

Megérkezett Sanghajba. A magyar alkonzulnő a repülőtéren várta, elvitték egy szállodába, mellette ott áll a 134-es út, azon indulhat el végül is Peking irányába. Útközben az alkonzul próbálta lebeszélni, azt mondta, ha tehetné, ezt az utat meg is tiltaná Cseuz Lászlónak. Azt mondta, nagyon veszélyes.

- Ez eléggé rossz hatással volt rám - meséli -, új világban járok, ahol rettegni kell a rablóktól, attól, hogy elütnek és a többi! Elrendezkedtem a szállodában, kicsomagoltam a kerékpárt, aztán lementem a szomszédban lévő bevásárlóközpontba. Enni szerettem volna valamit, ha már Kínában vagyok, akkor valami kínai ételt. Az ajánlat valamilyen nevesincs levesféle volt virslivel. Számomra mindkettő szörnyű volt, néhány kanállal azért ettem belőle, mert éhes voltam.

A szálloda internetes szobájában megnézhette a hazai híreket, a hazai lapokat, közben teával kínálták, egyszóval kellemesen telt el az első este. Reggel aztán útra kelve megtapasztalhatta az ottani közlekedést. A főút mellett vezetett a kerékpárút, de hamar rá kellett jönnie, hogy itt nem úgy közlekednek az emberek, mint odahaza. A kerékpárúton nem elég az, hogy előre néz, figyelni kellett állandóan, mert vele szemben is jöttek kerékpárosok, riksák, néha még autók is a forgalomban. Ha zöld lámpát kapott, akkor is vigyáznia kellett, mert nem vették komolyan a pirosat.

Azt már előre közölték vele, hogy nem lehet vadkempingezni, kemping sincs, hamar eldőlt, hogy motel sincs, szerencséjére a szálloda nem volt sokkal drágább, mint Európában vagy Kanadában egy kemping.

- Azt, hogy félni kell az emberektől, nem írom alá - meséli. - Barátságosak, kedvesek voltak, mosolygósak. Több alkalommal vendégül láttak. A nagyvárosokon kívül más településeken nagy szegénységet láttam. Egészen kicsi szobákban laknak, a házak előtt reggeliznek, vacsoráznak, kipakolnak oda. Az étkezéssel gondjaim voltak. Kínában sok kekszet ettem, azt tudtam, hogy micsoda. Az éttermekben nem tudtam olvasni az étlapról, volt egy túlélő-szótáram, kinéztem benne a csirkét és a krumplit, azt rendeltem, de kiderült, hogy a krumpli nyers, vékonyra szelve, mint a cérnametélt, megszórják valamilyen fűszerrel, így nem ízlett. A csirke pedig apró darabokra vágva, tele volt szilánkokkal. Próbáltam étkezőpálcikával enni, több-kevesebb sikerrel.

Nanjing, nagyváros, azt még tudta, hogy melyik számú úton kell haladnia, de egyszerre elfogyott a szám. Nem tudta, merre menjen. Városban szinte mindenütt eltévedt. Így járt Xuzhouban is. Teker jobbra-balra, végül ott is segítségre szorult. Fogalma sem volt, hogy merre kell menni. A Napot sem látta, hogy megfigyelhette volna az állását, akkora volt a köd, a szmog. Végül egy villogó rendőrautó kíséretében hagyta el a várost.

Jinanban még ennyi szerencséje sem volt a rendőrökkel. Ők sem tudták megmondani, hogyan jut ki a városból a Pekingbe vezető 104-es úthoz. Végül egy mikrobuszos segített neki.

- Az úton nem találkoztam vonattal - folytatja a beszámolót. - Lehet, hogy ott nem a főút mellett halad a vasútvonal. Legtöbb helyen négypályás út van. 1500 kilométert tettem meg Sanghajtól Pekingig, talán 300 kilométeren nem volt leállósáv. Az utak mentén rengeteg fát, bokrot, cserjét telepítettek. Nem volt nagy forgalom, az utak is jók voltak. Egy defektet kaptam, szerencsére a külsőgumi nem ment tönkre. Még a pumpálásnál is segítettek a bámészkodó gyerekek.

Közel 40 kilométerre lehetett Pekingtől, amikor járőrök állították meg. Azután 5 kilométer után ellenőrzést kapott. Pekingben a Tiananmen téren kötött ki. Késő délután volt. A szálloda, ahol kétezer magyart helyeztek el, közel 40 kilométerrel messzebbre esett a tértől. Merre menjen térkép nélkül? A téren hatalmas tömeg volt, végül megszólított egy angol házaspárt, majd leintettek néhány taxist, a hatodik-hetedik megállt, bepakolták hátulra a kerékpárt, a többi féltette a kocsiját. Úgy 30 kilométert tehettek meg, amikor defektet kapott az autó. Ennek ellenére tovább mentek, a kocsi gyorsan haladt a hátsó defekttel is. Egy szerelőnél álltak meg, ahol habos megoldással fölpumpálták a kereket.

A szálloda ajtajában Kovács Norbert, volt szentesi kézilabdás fogadta. Maga a szállás is kellemes volt, egyedül aludt a szobában, nem kellett senkihez sem alkalmazkodnia.

De térjünk vissza az útra.

- Többen megkérdezték már, hogy mivel a városokban gyakran eltévedtem, miért nem vittem magammal GPS-t? Először is azt meg kellett volna venni Európára, majd Amerikára, Kanadára és Kínára. Azon felül nyilvánvalóan kínai nyelven szólalna meg, és így sokba is kerül. A másik meg az, hogy így túl egyszerű lett volna az egész. Az is élmény volt, amikor eltévedtem, de végülis megoldottam a problémát. Az úton nagyon sok lerobbant autó, motor, háromkerekű elektromos riksa, tricikli közlekedett. Igazából nagyon jó minőségű autót, kerékpárt nem láttam. Az én kerékpárom az csoda volt - mondja Cseuz László.

(folytatjuk)