A kedves olvasó szíves engedelmével három húsvétomról számolok be. Hátha tanulságos lesz.
Nyolcvanöt évvel ezelőtt, mint egy tanyasi tanító bácsi kisfia, nagyon tudtam várni a húsvéthétfő hajnalát, mert a nagyon gondosan kimunkált fészekben, ott a kert bokrai között ezen a reggelen "kell találnom" valamit. Mit? Hát nyuszi tojta piros tyúktojást. S mikor megtaláltam, eszembe se jutott kérdezni: hogy tojhatnak a tyúkok nyúltojást? Természetesnek vettem, hogy vannak érthetetlenségek, melyek ha örömöt okoznak, sebaj! Fontos a gyermeki öröm! Most, hogy 90 évesen erről beszámolok, kérdezem: Jézus feltámadása nem képtelenség? Dehogynem! De a ráépült kereszténység - minden hibája ellenére - mégiscsak megajándékozta a világot egy nem akármilyen kultúrával és haladással.
Aztán boldogan emlékszem vissza arra a húsvétra, melynek szombatján egy kedves cigányasszonyt temettem el azzal a megnyugtató tudattal, hogy ennél szebben nem tudhatok temetni. S miért volt az a temetés oly emlékezetesen szép? Mert e cigányasszony nemcsak a kéregetésnek volt nagy mestere, hanem az áldásmondásnak is. Újra és újra rám tette kezét, s kérte Istent, hogy "ne csalatkozzam gondolataimban". Kívánhatott ennél jobbat egy pap számára, akinek fő gondolata az volt, hogy Jézus feltámadt a halálból és többé nem hal meg? S mai eszemmel kérdezem: mi lett volna belőlem, ha ebből a húsvéti gondolatból kiábrándultam volna? Nem kellene magamat sajnálatra-méltó embernek éreznem, aki olyasmire adta magát, hogy feltámadásról beszéljen egy olyan világban, mely ezt a szót nem igazán kedveli?
A mostani húsvétom - mely talán az utolsó - azzal örvendeztetett meg, hogy régi magnókazettáim rendetlen sokaságában ráakadtam arra a húsvéti beszédre, melyet 1992-ben tartottam a Szent Anna templomban. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz utolsó az húsvéti igehirdetésem nyugdíjaztatásom előtt.
Három évvel 1989 után és egy évvel a Szovjetunió összeomlása után azt kérdeztem: történt-e forradalmi átalakulás a lelkekben, a gondolkodásokban? Mert ha nem, akkor semmi nem fog hasznunkra válni. A demokrácia sem. Sőt netán vesztünkre válik, mert nem vagyunk rá alkalmasok.
És hivatkozom Jézus imájára, aki az Utolsó vacsorán ezt kérte Istentől: "Szenteld meg tanítványaimat az igazságban!" És kérdeztem: van-e a magyar népnek valami igazsága, amitől szentté válhat és jövőképessé?
Akkor még nem tudtam, hogy tizenhat év elteltével csak arra lesz képes, hogy három lapos, pénztárcát érintő igazságra fog igent mondani. S mert ezt nagyon egyöntetűen teszi, még meg is lesz elégedve magával.
Sajnos utolsó húsvéti igehirdetésemnek rossz sejtelmei beigazolódtak. Most csak azt kérem Istentől: ne haljak meg addig, amíg be nem következik az a csoda, hogy talál magának a magyar nép felszabadító igazságot is. De tudnék örülni neki!
Vági László