"A magyarok istenére/ Esküszünk, esküszünk/ Hogy rabok tovább/ Nem leszünk!" Százhatvan éve a fiatal költő-próféta így esküdtette meg a magyar népet. S nyilván nem olyan szabadságra gondolt, melyet majd a történelem kegye fog felkínálni sült galambként a hangoskodó magyarok szájába, hanem olyan szabadságra, melyet magunkban kell elsőnek megvalósítanunk. Más szóval: volt Petőfi annyira okos, erkölcsös magyar, hogy tudta: csak az a szabadság, szabadság, melynek székhelye a tiszta lelkiismeret és a minden értékre való nyitottság. Ezért nem egy külön bejáratú, csak magyarokra érvényes szabadságért akart meghalni, az "Egy gondolat bánt engemet." című versében, hanem a "Szent Világszabadságért".
Most, hogy e rövid és gyarló emlékezésemet papírra vetem, másképp gondolok vissza Petőfire, mint akkor - 1937-ben - mikor el tudtam képzelni, hogy még én sem fogok meghalni "ágyban és párnák közt". Most már majdnem az látszik biztosnak, hogy - ha nem történik valami különösebb baj velem - ágyban és párnák közt fogom kilehelni fáradt lelkemet.
De azért annyira nem fáradt a lelkem, hogy elhiggyem: Magyarország akkor nevezhető győzelmes országnak, ha öregjei és betegjei ingyen kereshetnek gyógyulást, és ha még a jómódúak is ingyen tanulhatnak az egyetemeken. Ezt már csak azért sem hihetem el, mert egy Európai Unióhoz tartozó ország nem maradhat olyan szegény, hogy intézményes ingyenességre lenne kárhoztatva. Ha így lenne, akkor kérdezem: miért léptünk be az unióba?
Mondom: ilyen hiszékeny lelki gyengeségre még nem jutottam, s merem hinni, hogy az ország legtöbb magyarjára sem jellemző ilyen naivitás. Az viszont megtörténhet velünk is, ami már megtörtént - a múlt század '30-40-es éveiben -, hogy valami rettenetes erkölcsi kibicsaklás történelmi bűnök elkövetésére tett minket alkalmassá.
És mivel erről sokan nem tudnak, ennél fogva most csak úgy lehetünk szabaddá igazán, ha még idejében kigyógyulunk egy kárhozatos emlékezet-kihagyásból. Mert, ha ez nem következik be, tovább nyomul belénk a gyűlölködés járványa, s annyira elhatalmasodik rajtunk, hogy nem akad majd egy olyan magyar sem, aki meg meri kérdezni: egyáltalán szabadok vagyunk? Vagy talán már e kérdés önmagában is annyira lejárt kérdés, hogy puszta felvetése is elmegyógyászati kérdéssé válik?
2008-ra olyan néppé lettünk, mely világos pillanataiban alig mer túl látni a pénztárcáján. Ezért én már azt is nagy csodának tartanám, ha március 15-én elegen lennének olyanok, akik meg tudnának hatódni Petőfi "Nemzeti Dal"-ától. De milyen érdekes az ember! Mindezek ellenére, ha le merem írni, hogy "gyalázatában is szeretem, imádom nemzetemet", úgy érzem, mintha Isten köteles volna velünk csodát tenni. Mivel, hogy már tett is csodát velünk nem is egyszer.
Vági László