2007. december 21.

Rég volt, szép volt.

Nos, hogy is kezdjem? Külön kérés volt ugyebár, hogy valami jó kis könnyű és/ vagy vicces történettel álljak elő így karácsony, szilveszter közeledtével, ami a szerkesztőségben, vagy egy riportalannyal és velem történt. Nem könnyű dolog ez. Vicceset írni a szerkesztőségről? Ahol mindig olyan nagyon komoly munka folyt?

Mélyre kell nyúlnom az emlékezetemben, hogy találjak valami igazán poénos történetet. De nem azért mert nem volt olyan! Volt. Már csak az a nagy kérdés, hogy számomra volt-e csak vicces, vagy másoknak is az lehet.

Mert, ha történt volna olyan, hogy kedvenc felelős szerkesztőm ölébe borítok egy adag kávét egy fontos sajtótájékoztató előtt, vagy betegségre hivatkozva lógok munkából, és ő a legelső akivel összetalálkozok a strandon - no ez már kicsit érdekesebb történet lenne. De hát ilyen sajnos (?) nem történt.

Sőt még olyan se, hogy hasra estem volna egy rendezvényen tudósítás közben.

Olyan ugyan történt, hogy átkoztam magam miért is születtem hiú nőnek, és miért nem tudok "normálisan" felöltözni egy riportkészítéshez.

A történet nem nagy szám, én mégis nevetek rajta azóta is. Szóval riportot kellett készítenem egy közeli településen. Én ugyebár saját magamat nem meghazudtolva felöltöztem. Elegánsan ahogy "újságíróéknál" szokás. Magas sarkú szandál, kisszoknya. Nem kellett volna. Sártenger és gaz mindenütt. Túrabakanccsal biztosan jobban jártam volna.

De a szerkesztőségi riasztóval is voltak kisebb ösz-szetűzéseim. Rendszeresen. Kulcs zárba, ajtó kinyit, riasztóhoz lép. És agy blokkol, blokkol. (A riasztó kódja valahogy mindig blokkolva volt az agyamban.) A másodpercek óráknak tűntek, és én mindig elképzeltem mit is fogok mondani a kiérkező rend őreinek, miért is akartam betörni a szerkesztőségbe, amikor az utolsó utáni pillanatban jön az isteni szikra. Mindig meg-úsztam.

Kicsit azonban komolyabb-ra fordítva a szót, a legemlékezetesebb talán a legelső írásom amit a lapnak készítettem. Hatalmas élmény volt. Ezt biztos nem fogom elfelejteni. A HMG-nek születésnapi "karneválja" volt a városban. A gimiből kirepült hírességek találkozója. Ez volt az első alkalom, hogy igazi hazai "sztárokkal" találkozhattam. És kiderült: így vagy úgy viselkednek, ők is csak ugyanolyan halandók, mint bármelyikünk. És még csak burok sincs körülöttük. Jó ezekre visszaemlékezni. Főleg úgy, hogy ma már nem írok, és valószínűleg a jövőben sem fogok.

De a Szentesi Életes évek megmaradtak, és mindig szívesen gondolok vissza arra a helyre, ahová minden nap szívesen mentem be!

Kruzslicz Anita