Nem olyan volt

A '90-es évek elején e lapnál dolgoztam, s egy ízben, interjút kértem az egyik, a várospolitikában magát akkor különösen kitüntető közéleti embertől. Telefonos időpont egyeztetés után kerestem fel exkluzív, fiatal titkárnővel, plüssfotellel és a kor legmodernebb irodagépeivel felszerelt irodáját.

Néhány perccel korábban érkeztem. Alanyom ideje láthatóan szigorúan szabott volt. Vonalas telefonon, majd az akkor még táskaméretű mobiltelefonon beszélt, hol külön, hol egyszerre. Aztán szívélyesen fogadott. Leültettet, kávéval illetve üdítővel kínált. Aztán arra kért, legyünk gyorsak, mert hamarosan el kell mennie, s becsukta az ügyféltért irodájától elválasztó ajtót.

Mikor meghallotta első kérdésemet, megnyúlt a képe, elvörösödött, kaparni kezdett a torka, s azonnal gyorsabban kezdte el kavarni kávéját.

Majd forgatni kezdte szemeit, hol az ég, hol a föld felé tekingetve, s megoldotta nyakkendőjét. Aztán megjelentek a első izzadtság-csöppek is a homlokán.

- Miért szólaltam fel ebben a kényes városi ügyben? - kérdezte vissza tagoltan. Majd lenyúlt maga mellé, kihúzta íróasztala egyik fiókját. Kitett elém egy ezüst színű kismagnót, bekapcsolta, s fenyegetően pillantott rám.

- Van magának ilyen?! - mondta fenyegetően.

- Nincs! - feleltem. - Az enyém fekete! - mondtam elővéve dzsekim zsebéből riportermagnómat. Hangos nevetésünkre riadtan nyitott be a titkárnő, majd látva, hogy főnöke csak eszeveszettem röhög, nem fulladozik, illedelmesen becsukta az ajtót - kívülről.

Korom András