2007. december 21.

Gyüttnemmentek-retró

Az egykori két fáradt lovas ezúttal a menetrendszerű hatosfogattal érkezett. Megropogtatták zsibbadt - s mitagadás, kissé már kopott - izületeiket, colt és winchester helyett elegáns borjúbőr útitáskákat emeltek le a poggyásztartóról. Első lépteik azért még most is a szalonba vezettek.

- Két whiskyt!

- Kiviszem!

Vaskos szivar füstje szállt az ivó sokat látott gerendái alatt.

- Hej, mikor mi itt médiacápák voltunk!

- Meg is szedtük magunkat rendesen!

Gyémántgyűrűs ujjak söpörtek le nem létező porszemeket a szalonkabátok hajtókájáról, újabb méreg drága havannák parázslottak.

A csapos meghozta az első kört.

Emeljük poharunkat

Azokra, akik már elmentek: Katira, Gáborra. Meg mindenkire, aki itt volt velünk négy évig, cikket írt, fotózott, gépelt, hirdetést szervezett, tördelt, szedett, újságot hordott, egyszóval tagja volt a csapatnak. Meg persze a csapat lelkére, a manöken külsejű, amazon lelkületű titkárnőre.

A csapos újabb palackot hozott.

Nem voltak profik

Az úgynevezett profik ugyanis pénzért dolgoznak, habozás nélkül írnak riportot soha nem látott eseményről: "Csak nem gondoljátok, hogy ennyi pénzért még majd oda is megyek?"

A sokat megélt, vonhausaus gátlástalannak tartott pisztolyhősök ehhez azért nem tudtak jó képet vágni. A gyomruk ugyanis - bármit is mutatott a látszat - meglehetősen finnyás maradt. Egyszer kétheti kitartó nyomozás után ejtettek egy sztorit. "Ha az aljasságot nem tudjuk hitelt érdemlően bizonyítani, akkor minek kavarjuk föl a szart."

Ebből is látható, nem voltak bennfentesek. Szakmai kívülállásuk már a kezdet kezdetén élcek tárgya volt. "Nem féltek a felelősségtől, hogy itt ezreknek kell írni?" kérdezte őket egyszer egy ifjú. Hőseink nem igazán értették a kérdést - az alig civilizált indiánok között azért tapasztalhattak egyet, s mást. "Ott egy rossz gesztus a kínzócölöpre juttat, egy jó szóért viszont téged tekintenek a Nagy Fehér Testvérnek."
A csapos szó nélkül kicserélte a kiürült palackot.

A desperadók

Akik nem fegyverrel, hanem írásaikkal bombázták hőseinket. Az egyik naponta hozott új meg új híreket az általa alapított és vezetett klub/szakosztály/szervezet/mozgalom mindennapi életéről, mely oly nagyon foglalkoztatta a város közvéleményét. A másik a konkurens lapban korábban már megjelent, abból kiollózott művével állított be, nem értette, hogy a lap bár kicsi, de önálló. Volt olyan is, aki oknyomozó újságírásnak vélte saját fantazmagóriáit, azzal házalt.

És a desperádók legdes-perádóbbika, aki pert indított a cikkünkről szóló beszédéről szóló cikkünk miatt. Úristen, az az elégtétel, amikor a bíróság áperte kimondta, hogy igenis az igazat írtuk!

Mert a négy év alatt nem írtunk le egy hazug sort sem, tévedni biztos tévedtünk, de nem hazudtunk. És nem azért, mintha egyébként soha nem hazudtunk volna - hajaj -, hanem mert egyszerűen nem érdekeltek az így megszerezhető előnyök. Hiúbbak voltunk annál, semhogy.

A két, önnön szellemi függetlenségétől és persze a whiskytől mámoros férfi kivörösödött fejjel kereste a szavakat.

Azt sose hagytuk, hogy a mi férfiúi ékességünkkel más verje a csalánt.

A tévedés

- Jut eszembe - intették magukhoz a csapost -, vannak még széplányok ebben a csehóban?
- És a szívecske? Bírni fogja?

A megengedhetetlenül bizalmaskodó mondatra válaszul a két acélos szempárban felvillant a régi fény. Az izmok megfeszültek, a kezek automatikusan a pisztolytáskákat keresték, ezúttal hiába.

- Na jó, akkor kérünk két steaket. Puhára sütve.

Keserű Imre
Poszler György