Hát a dunai árhullám szépen levonult. Magával vitte maradék emlékét is annak, hogy egy éve a mai napon, szeptember 17-én avatták boldoggá azt a magyar szerzetesnőt, akit a nyilas őrület 1944 karácsonyán a Duna jeges hullámaiba lőtt.
Mert, ugyan hányan gondolnak e napon Salkaházi Sárára? S ha gondolnak is, ugyan éreznek-e elegendő hálát az iránt a magyar nő iránt, aki akkor a magyar nép véres pocsolyába süllyedt becsületét is védte a maga önfeláldozó szeretetével. Pedig az Ő tette nagy igazságot testesített meg!
Olvasom egy országos lap címoldalának alján: "Az igazságot nem lehet lehalkítani." Sajnos lehet. Salkaházi Sára igazsága ugyancsak le van halkítva. Viszont nagyon fel van erősítve annak az igazságnak a hangja, melyet Magyarország választott miniszterelnöke kiáltott ki magából nem éppen irodalmi nyelven. Igaz ugyan, hogy amaz öszödi igazság kikiáltottsága előtt gondosan kettéhasíttatott, és lett belőle két igazság. Az egyiknek az lett a sorsa, hogy még ma is attól zúg a magyarok füle. A másik pedig Dunába vettetett, mint Sára nővér, nehogy akadjanak sokan, akik eltalálják hinni.
Az első, tüzérségi ágyúdörgéssé hangosított igazság egy szó: "Hazudtunk." A másik elnémított igazság pedig három szó: "Tovább nem hazudhatunk!" Kérem a kedves olvasót: higgye el nekem, hogy nagyon fáj annak az öreg lelkipásztornak a füle ettől az elhalkítottságtól. Mert az ő füle ahhoz a hanghoz szokott, mely hang a példabeszédbeli tékozló fiú hangja volt: "Vétkeztem, de legalább - megtérvén atyám házába - szolga lehessek, ha nem is fiú!"
És nagyon nagy bajnak érzem, hogy ez a hang - úgy látszik - szintén elnémult hang sok magyar keresztény ember fülében. Fülében és lelkiismeretében. Mert, ha nem így volna, a politika nem remélne semmi hasznot abból, hogy újra alkalmazza azt a módszert, melyet a múlt század diktatúrái alkalmaztak.
S mikor ezt egy év után leírom, nem pártpolitizálok, csak egyszerűen ember vagyok és pap, aki szenved attól, hogy bizonyos érzelmi okokból kifolyólag lehet az igazságot nem csak elhalkítani, hanem még hazugsággá is áthangolni.
S mindezt azért, mert a két diktatúra után nem történt meg a nélkülözhetetlen katarzis, minek következtében a baloldali magyar csak attól baloldali, hogy nem jobboldali és megfordítva. Fiatal pap koromban keserves vitáim voltak ama "úri magyarokkal", akik csak azért voltak keresztények, mert nem voltak zsidók, és csak attól voltak magyarok, hogy nem voltak - mondjuk "tótok" -, mint ahogy könnyű szívvel a kiskacsákat lehetett tótoknak nevezni.
De jó lenne, ha végre nem a politika mondana véleményt az igazságról, hanem az igazság mondaná meg, mit gondoljunk a politikáról!
Mivel azért a politika mégsem isten! Persze az is meglehet, hogy e belátás már nincs is oly messze tőlünk! Lehet, hogy már a kapunk előtt áll, csak még nem kopogtatott. Vár valamire. Csak az a valami, nehogy katasztrófa legyen!!! Mert akkor az unokák fognak bűnhődni nagyapjuk vétke miatt.
Vági László