Az operett örök műfaj

Kállay Bori: "Ez a pálya volt megírva számomra"

Kállay Bori és Berkes János az Operettgálán

Idén is több százan voltak kíváncsiak az Operettgálára, melyen olyan neves művészek léptek színpadra, mint Berkes János, Benkóczy Zoltán, Csere László, Hegyi Anikó, Kállay Bori, Pándy Piroska és Szász Kati. A megyeházán fellépő énekesek közül az egyik legközismertebbel, az érdemes művész Kállay Borival beszélgettünk. Kíváncsiak voltunk arra, hogyan vélekedik az operett örökérvényű sikeréről, illetve honnan nyerte indíttatását erre a pályára.

Erre egyszerű a válasz - mondta a művésznő - hiszen gyerekkoromtól kezdve erre a hivatásra készültem, mindig is színésznő akartam lenni. Mindent ennek a jegyében csináltam, ez a pálya volt megírva számomra.

- Csak a zenés műfajok iránt érdeklődött? - kérdeztem.

- A prózai műfajok és a színészi hivatás is érdekelt. 18 évig voltam a debreceni Csokonai Színház tagja, ahol rengeteg prózai szerepet játszottam, hiszen a vidéki színésznőknek mindent tudniuk kell. Elég hamar próbáltam áttérni a prózai szerepekre is, mert az operett műfaja, mint szerep véges. A fiataloknak találták ki. Koncertszerűen ki lehet tolni az éveket, de a szerepeket nem lehet a végsőkig énekelni. Ma is felkérnek prózai szerepekre, szívesen vállalom őket.

- Ön szerint miért hallhatatlan az operett?

- Amíg lesznek emberek, addig operett is lesz. Ez egy olyan klasszikus műfaj, amelyet csak úgy szabad játszani, ahogyan megírták. Az operett nem más, mint mese felnőtteknek és semmi mást nem akar, csak szórakoztatni, elandalítani, elkápráztatni, és erre az emberek mindig vevők. A fiatalok és a gyerekek is beleszoknak majd, egyszer olyan korba lépnek, mikor már a dörömbölős zene nem tetszik nekik, hanem szeretni fogják a szép dallamokat, s ezt a nívós és jó zenét.

- Vannak tehetséges, az operett iránt érdeklődő fiatal énekesek is?

- Ma nem divat operett színésznek lenni, nem nagyon van ilyen képzés a főiskolán sem. A véletlen folytán lehet belekerülni. Az utánpótlás is kevés, mert a rockopera, a musical, a zenés játék, s mindaz divat, amihez elektronikus zene kell és mikrofon. Az operett pedig nem mikrofonzene, a színházban át kell énekelni egy 40 tagú zenekart is. Ebben a műfajban tehát hangra van szükség. Van azonban egy-két tehetséges fiatal, s örülök, ha ilyen embereket látok. Segítem is őket.

- Többször lehetett látni a színpadon lányával, Fonyó Barbarával együtt. Milyen érzés így fellépni?

- Természetes, hogy erre a pályára keveredett, amelyre nem bíztattam, de nem is elleneztem. Azonban segítem, amiben tudom. Mikor a színpadon látom, teljesen ellágyulok és mindig sírva fakadok. A legcsodálatosabb érzés mikor az ő sikerét hallom. Esküszöm, hogy a legnagyobb személyes sikerem nem volt olyan boldogság, mint amikor neki tapsolnak. Ha ketten lépünk fel, akkor már nem anya-lánya, hanem két színésznő, két énekesnő van a színpadon. Ilyenkor csak a profizmus diktál, s az, hogy segítsük egymást. Ami számunkra plusz előnyt jelent az az, hogy a lelkünk is összefonódik. Csodálatos vele énekelni, és sokat tanulok Barbarától, aki kitűnő és képzett operaénekesnő. Még most is megfogadom a tanácsait.

- Volt példaképe?

- A pályám kezdetén a miskolci színházban volt egy remek szubrett, Komáromi Éva. Sajnos nem lett országosan ismert színésznő, ami nagy kár, hisz mindent tudott. Gyönyörűen énekelt, csodálatosan játszott és remekül nézett ki. Tőle lestem el a szakmát, az első lépéseket. Hálás vagyok, hogy ismerhettem.

- Mivel lehet bíztatni az operett iránt érdeklődő fiatalokat?

- Ezt a műfajt nem lehet megtanulni, születni kell rá. Ha valaki úgy érzi, hogy megvan benne mindaz, ami a pályára alkalmassá teszi, akkor ne törődjön semmivel. Tanuljon, és menjen a széllel szemben is. A szerencsét nem várni kell, hanem elébe menni.

Cseh-Lakos